.jpg)
1. nap
Éppen eltudtam hajolni egy felém hajított főzőpohár elől ami a falnak csapódott és darabjaira tört.
-Magának is jó reggelt Prof. Volturi! Ha az emlékezetem nem csal ezen a teszten már egyszer átmentem.-mondtam.
-Nem a memóriájával van a baj. A probléma gyökere a szürkeállományában találandó.-mondta rendkívül tudományosan bársonyosan hadarva.
-Most úgy teszek mintha nem értettem volna, hogy burkoltan lehülyézett és megkérdem, hogy pontosan miért is vonja kétségbe szellemi képességem?-próbáltam utánozni az utánozhatatlan Rosett-et.
-Első alkalommal azt teszteltem, hogy reagál a váratlan helyzetekre viszont most a reflexére lettem volna kíváncsi.-magyarázott.
-Egy szóval, el kellett volna kapnom?
-Zseniálisan gyorsan kapcsol.-mondta ironikusan.
2. nap
Már számítottam a felém repülő gömblombikra így könnyedén elkaptam.
-El se hiszem, hogy végre azt csinálja amit kell.-mondta megjátszott lelkesedéssel Dr. Volturi.
-Csak igyekszem megfelelni az elvárásainak.-mosolyodtam el halványan.
-Nagyon helyes. Mit álldogál még ott? Munka van. Tegye hasznossá magát és tíz másodpercen belül kapja elő a méregszekrényből amiket a recepten lát.-mondta és az asztalon lévő papírra mutatott.
10. nap
Dél volt. Minden normális munkáltató ilyenkor ebédszünetet ad a dolgozóknak. Csakhogy Dr. Rosett Volturi nem tartozik ebbe a kategóriába. Ilyenkor öt percre eltűnik a laborból és én ilyenkor fantasztikusan könnyen letudom fotózni a labornaplóját a telefonommal és már küldtem is email-ben a megbízómnak.
Most viszont kíváncsiságom felülkerekedett becsvágyamon és utána mentem.
Nem vett észre vagy csak figyelmen kívül hagyta, hogy követem, mert szó nélkül ment ki az épületből.
A bejáratban elővett egy csomag cigarettát és rágyújtott. Még ezt az egyszerű műveletet is kecsesen végezte. Ez a nő a laborban is olyan mindig mintha táncolna minden mozdulata könnyed és légies. Hazudnék ha azt mondanám nem tudtam róla hogy dohányzik hiszen éreztem rajta, de ahogy így magányosan álldogálva cigizett megesett rajta a szívem és megfeledkeztem róla, hogy Ő az áldozatom.
-Nem valami egészséges szokás.-nyögtem ki miután már egy perce csöndben figyeltem.
-Teljességgel hidegen hagy. Nagyobb kárt már nem tehet bennem.-legyintett.
Megijedtem. Úgy beszélt mint egy haldokló.
-Csak nem....-nem volt lelkierőm befejezni.
Halványan elmosolyodott és lesimogatott egy szempillát az arcomról és ahogy hűvös selymesen keze az arcomat érintette beleremegett a térdem.
-Én nem halok meg. Már elkárhoztam.-nézett fáradt, szomorú szemével rám.
-Miért mondta az utóbbit? Hiszen ezrek életét mentette már meg eddig is a kutatásaival.-ellenkeztem.
-Buta lány. Hiszel a mesékben. Csak időt gyerek nekik, de az is oly fölösleges.-mondta elmerengve bámulva a kifújt füstöt majd ismét csábító ajkához emelte a cigarettát.
-Ugyan miért volna fölösleges?-értetlenkedtem.
-Mert az élet hasztalan és értelmetlen, mi csak porszemek vagyunk az univerzum végtelenjében.-mondta bársonyos hangján.
-Akkor adna egy szál cigit?-kérdeztem hirtelen ötlettől vezérelve. Ha már egyszer minden értelmetlen.
-Nem.-mondta hirtelen ijedten és mérgesen.
-Miért nem? Mind meghalunk egyszer és maga mondta, hogy az élet értelmetlen.-idéztem Őt.
-Maga nem halhat meg.-mondta miközben mélyen a szemembe nézett.
-Miért?
-Nem tudom. De maga nem halhat meg. Nem engedhetem.-mondta égő tűzzel és szenvedéllyel titokzatos szemében.
Még soha nem mondott nekem senki ilyet nekem és hirtelen olyat kezdtem érezni amit nem lett volna szabad.
23. nap
Olvadás pontot kellett mérnem, hogy megállapítsam mennyire tiszta az anyag mellyel Rosett dolgozni fog. Miközben Ő feljegyzéseket írt én kappilárist forasztottam, de annyira elbűvölt az előttem ülő nő, hogy a lángba ejtettem az eszközt és ösztönösen utána gyúlva megégettem a kezem majd összeszorítottam az ujjaim amiben eltört a vékony kis üveg cső ami egyenesen a kezembe állt. Felszisszentem fájdalmamban.
Rosett hirtelen otthagyva csapot-papot mellettem termett. Szemügyre vette a sebem és kihúzta az üvegdarabot belőle. Hirtelen minden megszűnt körülöttem csak Őt figyeltem ahogy a kezemmel foglalatoskodik. Valami fertőtlenítő-hűsítő sprey-el lefújta és már nem is fájt. A művelet után még egy röpke pillanatra megsimogatta a sebem környékét, ragtapaszt tett rá és a szemembe nézett.
-Csak óvatosan! Nem szeretném ha baja esne.
-Köszönöm!
-Így nem dolgozhat ma tovább és nem is vezethet. Haza viszem.-mondta természetes hangon mintha csak azt mondaná: esik az eső, még jó, hogy kocsival vagyok.
-Tudok vezetni.-ellenkeztem.
-Nem, nem tud. Ha valami laborbalesetből kifolyólag megsérül nem engedhetem, hogy olyan műveletet végezzen amihez a sérült testrészét is használnia kell.-mondta szigorúan.
-Rendben.-egyeztem bele és hirtelen görcsbe rándult a gyomrom a gondolatra, hogy most tényleg haza fog vinni.
Miután odaadtam neki a kocsikulcsot és megmondtam a címet beültünk a kocsimba. A járgány ugyanolyan engedelmes volt Rosett-hez, mint hozzám ha nem jobban. A motor lágyan dorombolt az eső pedig elkezdett zuhogni.
Egész úton egy szót se szóltunk csak néztem Őt csodálva. A nő aki számára az élet és a világ teljesen értelmetlen attól fél, hogy én meghalok vagy megsérülök és ha megtörténik a baj segít ahogy csak tud. Még jobban beleszerettem és hirtelen mardosni kezdett a bűntudat amiért tönkreteszem és kihasználom, de nem tehettem mást. Nincs más választásom.
Megérkeztünk.
-Akkor viszlát! Pihentesse a kezét, hogy holnap tudjon dolgozni!-búcsúzott és már ment is volna.
-Várjon még! Nem jönne be meginni egy kávét, teát vagy valamit csak amíg alább hagy egy kicsit az eső?-próbáltam beinvitálni.
-Egy teát örömmel elfogadok.-válaszolta mosolyogva.
Bementünk a házba. Fürkésző tekintetét végighordozta az előszobán, a nappalin és végül a konyhán ahol megállapodott.
-Maga nem tud főzni se sütni.-jelentette ki.
-Honnan tudja?-döbbentem meg.
-A gáztűzhelyet csak négyszer használta a sütőn pedig nem látok ujjlenyomatokat vagy a legapróbb szennyeződést. Mind ezek mellett szabadjon megjegyeznem, hogy bár a konyha ultra modern és minden valószínűség szerint meglehetősen drága nem látok főzéshez elengedhetetlen kellékeket vagy azokra utaló jeleket.-hadarta.
-Maga félelmetesen profi megfigyelő.-mondtam enyhén sokkos állapotban.
-Valóban. Na, üljön le! Majd én megfőzöm azt a teát ha már egyszer maga ilyen béna.-mondta lágy mosollyal ami enyhítette mondanivalójának élességét.
-De maga nem ismeri a konyhámat. Segítek!
-A logikus gondolkodás valamint pszichológiai tudásom lehetővé teszik, hogy bármilyen idegen helyen kiismerjem magam és különben is ne pattogjon! Maga sérült, ezt vegye tudomásul.-intett le.
Hátborzongatóan könnyedén megtalálta a teafiltereket, a cukrot, a citromlevet és a csészéket valamint a kanalakat. Ezután a teafőzővel bűvészkedett kicsit majd leült velem szembe várva, hogy lefőjön a tea.
-Maga csupa meglepetés.-mondtam őszinte csodálattal.
-El se tudja képzelni, hogy mennyire.-mondta sejtelmes mosollyal az arcán.
Már nyitottam volna a számat, hogy folytassam vele a beszélgetést, de ekkor egy gyönyörű, bús hegedűszó szólalt meg. Rosett kivett a táskájából egy vörös Blackberry telefont és bocsánatkérő mosollyal fogadta a hívást.
-Szia!-köszönt.
-Sok mindent felelhetnék erre a kérdésre, de maradjunk annyiban, hogy jól mert most kímélni szeretném magam az aggodalmaskodó kérdés áradatodtól. És veled mi van?-hadarta.
Ezt egy hosszabb szünet követte.
-Reménytelen eset vagy, de remélem nem avattad be! Amúgy is, ahogyan téged ismerlek egy hónap múlva bőgve fogsz felhívni, hogy elhagyott.-mondta unottan mintha gyakori eset lenne ez.
-Idegesítően optimista és naiv vagy. Kérlek ne csinálj semmi hülyeséget, mert nem tudlak ilyen messziről megvédeni.-hangjában gondoskodás csengett.
-A hétvégét Volterrában töltöm remélem Te is jössz!-arcán mosoly suhant át.
-Gratulálok, Te örökölted anyának rohadt nagy álszentségét! Remélem örülsz! Csak, hogy tudd Aro a szívét-lelkét kiteszi értünk, de ne kérd, hogy változtasson a szokásain mert bármennyire is szeret ezen, biológiailag ellentmond neki!-mondta indulatosan.
-Most mennem kell. Vigyázz magadra Jalice!-és bontotta a vonalat.
Kérdések ezrei cikáztak a fejemben, mint virgonc pillangók és ez valószínűleg az arcomon is látszott, mert Rosett szem forgatva nagy levegőt vett, hogy megmagyarázza a furcsa beszélgetését.
-Látom kérdések merültek fel benned. Lássuk csak, a válaszokat: Az ikertestvérem volt az. Ebből pedig logikusan következik az, hogy IGEN VAN ikertestvérem és nem, NEM olyan mint Én, teljes mértékig a szöges ellentétem. Volterrában él az anyai rokonságom és tényleg odautazom a hétvégén. Aro pedig a nagyapám. Egyéb kérdés?-hadarta megszokott stílusában.
-Nincs.-mondtam döbbentem a még fel nem dolgozott információ áradattól.
-Remek és már a tea is elkészült.-pattant fel a székről és már suhant is, hogy töltsön.
Az asztalra tette a csészéket és az ízesítéshez szükséges dolgokat, majd a hűtőhöz ment és mintha ezer éve itt lakna kivett egy doboz tejet s közben elmélyülten leste a hűtőszekrény tartalmát.
-Mi ez a rengeteg Nutella?-kérdezte felhúzott szemöldökkel.
-Egyszerűen imádom. Tökéletes függőséget okoz nálam.-feleltem félig zavartan félig vidáman.- Csak azt utálom benne, hogy baromira hizlal ezért órákig futok reggel és este.-magyaráztam.
Kivett egy már megkezdettet és becsukta az ajtót.
Leült és a teáját ízesítette. Két kanál cukor, kevés tej.
-Sose gondoltam volna magáról, hogy angolosan issza a teát.-mondtam csak, hogy végre szóra bírjam.
-Félig angol vagyok.-válaszolta, brit kiejtéssel megerősítve.
-Félig pedig olasz?-kérdeztem a Volterrából következtetve ami nagyon olaszosan hangzott, bár nem tudtam volna elhelyezni a várost a térképen.
-Csak egy negyed olasz, mert egy negyed görög is vagyok nagymamám által.-és kiitta a csészét.
-Ez nagyon érdekes. Pedig tökéletes amerikai kiejtése van.
-Itt születtem és nőttem fel.
Nem akartam megkérdezni, hogy itt is szándékszik meghalni mivel ismerem már annyira, hogy tudjam, hogy valami rejtélyes válasz szerűséggel bújna ki a kérdésem alól.
Rosett csak úgy minden előjel nélkül elővett egy kanállal a Nutellámba kanalazott és felém emelte.
-A húgomnak puszit adtam ha fájt valamije, magánál szerintem ez hatásosabb.-mondta elbűvölő mosollyal.
Bekaptam a kanalat és csukott szemmel élveztem a csokoládés mogyorós krém fenséges ízét, de mire észbe kaptam a kanál már nem volt a számban.
-Kis mohó.-mondta csipkelődve ezzel megmutatva személyiségének egy új oldalát.
39. nap
Már jó pár hete nem lopkodtam az információkat Rosett labornaplójából. Ugyan egy-két jelentést azért írtam róla, egyre kevesebbé működtem ipari kémként, mint labor asszisztensként. Csak Rosettre és a közös munkánkra összpontosítottam.
-Irene ezt hagyd! Majd én befejezem. Addig kérlek menj át a Büchner tölcsérhez.-mondta bársonyos hangján a tőle eddig szokatlannak tűnő kedvességgel.
Az igazat megvallva napról-napra jobban összecsiszolódtunk és megtanultuk a másikat kezelni, bár kétségtelen, hogy még mindig nekem kell jobban igazodnom hozzá hiszen mindezek ellenére ugyanaz az ember maradt aki volt. Három hete pedig a kereszt nevemen szólít és tegez persze ez oda-vissza érvényes.
A műszerhez mentem és miután rendeltetésszerűen össze szereltem és belehelyeztem az anyagot felgyorsultak az események.
Rosett olyan hihetetlen sebességgel vont magához szoros ölelésébe, hogy ledöntött a lábamról, de nem vertem be a fejem, mert a kezével védett. Ekkor hirtelen a porcelán Büchner tölcsér ezer apró halálosan gyorsan száguldó szilánk kíséretében szétrobbant. Az események olyan gyorsan történtek, hogy nem tudtam feldogozni a sokkot ami ért. Csak feküdtem a földön rajtam pedig Rosett Volturi, jobb kezével a fejem ballal pedig a derekamat fogta. Az orrunk összeért, szemében pedig aggodalom csillant.
-Nem esett bajod?-kérdezte gondoskodóan.
Ebben a pillanatban tudatosult bennem, hogy megmentette az életem. A padlón feküdve zokogtam Rosett karjaiban aki a saját életét kockáztatva akadályozta meg, hogy a szilánkok halálra sebezzenek.
Éppen eltudtam hajolni egy felém hajított főzőpohár elől ami a falnak csapódott és darabjaira tört.
-Magának is jó reggelt Prof. Volturi! Ha az emlékezetem nem csal ezen a teszten már egyszer átmentem.-mondtam.
-Nem a memóriájával van a baj. A probléma gyökere a szürkeállományában találandó.-mondta rendkívül tudományosan bársonyosan hadarva.
-Most úgy teszek mintha nem értettem volna, hogy burkoltan lehülyézett és megkérdem, hogy pontosan miért is vonja kétségbe szellemi képességem?-próbáltam utánozni az utánozhatatlan Rosett-et.
-Első alkalommal azt teszteltem, hogy reagál a váratlan helyzetekre viszont most a reflexére lettem volna kíváncsi.-magyarázott.
-Egy szóval, el kellett volna kapnom?
-Zseniálisan gyorsan kapcsol.-mondta ironikusan.
2. nap
Már számítottam a felém repülő gömblombikra így könnyedén elkaptam.
-El se hiszem, hogy végre azt csinálja amit kell.-mondta megjátszott lelkesedéssel Dr. Volturi.
-Csak igyekszem megfelelni az elvárásainak.-mosolyodtam el halványan.
-Nagyon helyes. Mit álldogál még ott? Munka van. Tegye hasznossá magát és tíz másodpercen belül kapja elő a méregszekrényből amiket a recepten lát.-mondta és az asztalon lévő papírra mutatott.
10. nap
Dél volt. Minden normális munkáltató ilyenkor ebédszünetet ad a dolgozóknak. Csakhogy Dr. Rosett Volturi nem tartozik ebbe a kategóriába. Ilyenkor öt percre eltűnik a laborból és én ilyenkor fantasztikusan könnyen letudom fotózni a labornaplóját a telefonommal és már küldtem is email-ben a megbízómnak.
Most viszont kíváncsiságom felülkerekedett becsvágyamon és utána mentem.
Nem vett észre vagy csak figyelmen kívül hagyta, hogy követem, mert szó nélkül ment ki az épületből.
A bejáratban elővett egy csomag cigarettát és rágyújtott. Még ezt az egyszerű műveletet is kecsesen végezte. Ez a nő a laborban is olyan mindig mintha táncolna minden mozdulata könnyed és légies. Hazudnék ha azt mondanám nem tudtam róla hogy dohányzik hiszen éreztem rajta, de ahogy így magányosan álldogálva cigizett megesett rajta a szívem és megfeledkeztem róla, hogy Ő az áldozatom.
-Nem valami egészséges szokás.-nyögtem ki miután már egy perce csöndben figyeltem.
-Teljességgel hidegen hagy. Nagyobb kárt már nem tehet bennem.-legyintett.
Megijedtem. Úgy beszélt mint egy haldokló.
-Csak nem....-nem volt lelkierőm befejezni.
Halványan elmosolyodott és lesimogatott egy szempillát az arcomról és ahogy hűvös selymesen keze az arcomat érintette beleremegett a térdem.
-Én nem halok meg. Már elkárhoztam.-nézett fáradt, szomorú szemével rám.
-Miért mondta az utóbbit? Hiszen ezrek életét mentette már meg eddig is a kutatásaival.-ellenkeztem.
-Buta lány. Hiszel a mesékben. Csak időt gyerek nekik, de az is oly fölösleges.-mondta elmerengve bámulva a kifújt füstöt majd ismét csábító ajkához emelte a cigarettát.
-Ugyan miért volna fölösleges?-értetlenkedtem.
-Mert az élet hasztalan és értelmetlen, mi csak porszemek vagyunk az univerzum végtelenjében.-mondta bársonyos hangján.
-Akkor adna egy szál cigit?-kérdeztem hirtelen ötlettől vezérelve. Ha már egyszer minden értelmetlen.
-Nem.-mondta hirtelen ijedten és mérgesen.
-Miért nem? Mind meghalunk egyszer és maga mondta, hogy az élet értelmetlen.-idéztem Őt.
-Maga nem halhat meg.-mondta miközben mélyen a szemembe nézett.
-Miért?
-Nem tudom. De maga nem halhat meg. Nem engedhetem.-mondta égő tűzzel és szenvedéllyel titokzatos szemében.
Még soha nem mondott nekem senki ilyet nekem és hirtelen olyat kezdtem érezni amit nem lett volna szabad.
23. nap
Olvadás pontot kellett mérnem, hogy megállapítsam mennyire tiszta az anyag mellyel Rosett dolgozni fog. Miközben Ő feljegyzéseket írt én kappilárist forasztottam, de annyira elbűvölt az előttem ülő nő, hogy a lángba ejtettem az eszközt és ösztönösen utána gyúlva megégettem a kezem majd összeszorítottam az ujjaim amiben eltört a vékony kis üveg cső ami egyenesen a kezembe állt. Felszisszentem fájdalmamban.
Rosett hirtelen otthagyva csapot-papot mellettem termett. Szemügyre vette a sebem és kihúzta az üvegdarabot belőle. Hirtelen minden megszűnt körülöttem csak Őt figyeltem ahogy a kezemmel foglalatoskodik. Valami fertőtlenítő-hűsítő sprey-el lefújta és már nem is fájt. A művelet után még egy röpke pillanatra megsimogatta a sebem környékét, ragtapaszt tett rá és a szemembe nézett.
-Csak óvatosan! Nem szeretném ha baja esne.
-Köszönöm!
-Így nem dolgozhat ma tovább és nem is vezethet. Haza viszem.-mondta természetes hangon mintha csak azt mondaná: esik az eső, még jó, hogy kocsival vagyok.
-Tudok vezetni.-ellenkeztem.
-Nem, nem tud. Ha valami laborbalesetből kifolyólag megsérül nem engedhetem, hogy olyan műveletet végezzen amihez a sérült testrészét is használnia kell.-mondta szigorúan.
-Rendben.-egyeztem bele és hirtelen görcsbe rándult a gyomrom a gondolatra, hogy most tényleg haza fog vinni.
Miután odaadtam neki a kocsikulcsot és megmondtam a címet beültünk a kocsimba. A járgány ugyanolyan engedelmes volt Rosett-hez, mint hozzám ha nem jobban. A motor lágyan dorombolt az eső pedig elkezdett zuhogni.
Egész úton egy szót se szóltunk csak néztem Őt csodálva. A nő aki számára az élet és a világ teljesen értelmetlen attól fél, hogy én meghalok vagy megsérülök és ha megtörténik a baj segít ahogy csak tud. Még jobban beleszerettem és hirtelen mardosni kezdett a bűntudat amiért tönkreteszem és kihasználom, de nem tehettem mást. Nincs más választásom.
Megérkeztünk.
-Akkor viszlát! Pihentesse a kezét, hogy holnap tudjon dolgozni!-búcsúzott és már ment is volna.
-Várjon még! Nem jönne be meginni egy kávét, teát vagy valamit csak amíg alább hagy egy kicsit az eső?-próbáltam beinvitálni.
-Egy teát örömmel elfogadok.-válaszolta mosolyogva.
Bementünk a házba. Fürkésző tekintetét végighordozta az előszobán, a nappalin és végül a konyhán ahol megállapodott.
-Maga nem tud főzni se sütni.-jelentette ki.
-Honnan tudja?-döbbentem meg.
-A gáztűzhelyet csak négyszer használta a sütőn pedig nem látok ujjlenyomatokat vagy a legapróbb szennyeződést. Mind ezek mellett szabadjon megjegyeznem, hogy bár a konyha ultra modern és minden valószínűség szerint meglehetősen drága nem látok főzéshez elengedhetetlen kellékeket vagy azokra utaló jeleket.-hadarta.
-Maga félelmetesen profi megfigyelő.-mondtam enyhén sokkos állapotban.
-Valóban. Na, üljön le! Majd én megfőzöm azt a teát ha már egyszer maga ilyen béna.-mondta lágy mosollyal ami enyhítette mondanivalójának élességét.
-De maga nem ismeri a konyhámat. Segítek!
-A logikus gondolkodás valamint pszichológiai tudásom lehetővé teszik, hogy bármilyen idegen helyen kiismerjem magam és különben is ne pattogjon! Maga sérült, ezt vegye tudomásul.-intett le.
Hátborzongatóan könnyedén megtalálta a teafiltereket, a cukrot, a citromlevet és a csészéket valamint a kanalakat. Ezután a teafőzővel bűvészkedett kicsit majd leült velem szembe várva, hogy lefőjön a tea.
-Maga csupa meglepetés.-mondtam őszinte csodálattal.
-El se tudja képzelni, hogy mennyire.-mondta sejtelmes mosollyal az arcán.
Már nyitottam volna a számat, hogy folytassam vele a beszélgetést, de ekkor egy gyönyörű, bús hegedűszó szólalt meg. Rosett kivett a táskájából egy vörös Blackberry telefont és bocsánatkérő mosollyal fogadta a hívást.
-Szia!-köszönt.
-Sok mindent felelhetnék erre a kérdésre, de maradjunk annyiban, hogy jól mert most kímélni szeretném magam az aggodalmaskodó kérdés áradatodtól. És veled mi van?-hadarta.
Ezt egy hosszabb szünet követte.
-Reménytelen eset vagy, de remélem nem avattad be! Amúgy is, ahogyan téged ismerlek egy hónap múlva bőgve fogsz felhívni, hogy elhagyott.-mondta unottan mintha gyakori eset lenne ez.
-Idegesítően optimista és naiv vagy. Kérlek ne csinálj semmi hülyeséget, mert nem tudlak ilyen messziről megvédeni.-hangjában gondoskodás csengett.
-A hétvégét Volterrában töltöm remélem Te is jössz!-arcán mosoly suhant át.
-Gratulálok, Te örökölted anyának rohadt nagy álszentségét! Remélem örülsz! Csak, hogy tudd Aro a szívét-lelkét kiteszi értünk, de ne kérd, hogy változtasson a szokásain mert bármennyire is szeret ezen, biológiailag ellentmond neki!-mondta indulatosan.
-Most mennem kell. Vigyázz magadra Jalice!-és bontotta a vonalat.
Kérdések ezrei cikáztak a fejemben, mint virgonc pillangók és ez valószínűleg az arcomon is látszott, mert Rosett szem forgatva nagy levegőt vett, hogy megmagyarázza a furcsa beszélgetését.
-Látom kérdések merültek fel benned. Lássuk csak, a válaszokat: Az ikertestvérem volt az. Ebből pedig logikusan következik az, hogy IGEN VAN ikertestvérem és nem, NEM olyan mint Én, teljes mértékig a szöges ellentétem. Volterrában él az anyai rokonságom és tényleg odautazom a hétvégén. Aro pedig a nagyapám. Egyéb kérdés?-hadarta megszokott stílusában.
-Nincs.-mondtam döbbentem a még fel nem dolgozott információ áradattól.
-Remek és már a tea is elkészült.-pattant fel a székről és már suhant is, hogy töltsön.
Az asztalra tette a csészéket és az ízesítéshez szükséges dolgokat, majd a hűtőhöz ment és mintha ezer éve itt lakna kivett egy doboz tejet s közben elmélyülten leste a hűtőszekrény tartalmát.
-Mi ez a rengeteg Nutella?-kérdezte felhúzott szemöldökkel.
-Egyszerűen imádom. Tökéletes függőséget okoz nálam.-feleltem félig zavartan félig vidáman.- Csak azt utálom benne, hogy baromira hizlal ezért órákig futok reggel és este.-magyaráztam.
Kivett egy már megkezdettet és becsukta az ajtót.
Leült és a teáját ízesítette. Két kanál cukor, kevés tej.
-Sose gondoltam volna magáról, hogy angolosan issza a teát.-mondtam csak, hogy végre szóra bírjam.
-Félig angol vagyok.-válaszolta, brit kiejtéssel megerősítve.
-Félig pedig olasz?-kérdeztem a Volterrából következtetve ami nagyon olaszosan hangzott, bár nem tudtam volna elhelyezni a várost a térképen.
-Csak egy negyed olasz, mert egy negyed görög is vagyok nagymamám által.-és kiitta a csészét.
-Ez nagyon érdekes. Pedig tökéletes amerikai kiejtése van.
-Itt születtem és nőttem fel.
Nem akartam megkérdezni, hogy itt is szándékszik meghalni mivel ismerem már annyira, hogy tudjam, hogy valami rejtélyes válasz szerűséggel bújna ki a kérdésem alól.
Rosett csak úgy minden előjel nélkül elővett egy kanállal a Nutellámba kanalazott és felém emelte.
-A húgomnak puszit adtam ha fájt valamije, magánál szerintem ez hatásosabb.-mondta elbűvölő mosollyal.
Bekaptam a kanalat és csukott szemmel élveztem a csokoládés mogyorós krém fenséges ízét, de mire észbe kaptam a kanál már nem volt a számban.
-Kis mohó.-mondta csipkelődve ezzel megmutatva személyiségének egy új oldalát.
39. nap
Már jó pár hete nem lopkodtam az információkat Rosett labornaplójából. Ugyan egy-két jelentést azért írtam róla, egyre kevesebbé működtem ipari kémként, mint labor asszisztensként. Csak Rosettre és a közös munkánkra összpontosítottam.
-Irene ezt hagyd! Majd én befejezem. Addig kérlek menj át a Büchner tölcsérhez.-mondta bársonyos hangján a tőle eddig szokatlannak tűnő kedvességgel.
Az igazat megvallva napról-napra jobban összecsiszolódtunk és megtanultuk a másikat kezelni, bár kétségtelen, hogy még mindig nekem kell jobban igazodnom hozzá hiszen mindezek ellenére ugyanaz az ember maradt aki volt. Három hete pedig a kereszt nevemen szólít és tegez persze ez oda-vissza érvényes.
A műszerhez mentem és miután rendeltetésszerűen össze szereltem és belehelyeztem az anyagot felgyorsultak az események.
Rosett olyan hihetetlen sebességgel vont magához szoros ölelésébe, hogy ledöntött a lábamról, de nem vertem be a fejem, mert a kezével védett. Ekkor hirtelen a porcelán Büchner tölcsér ezer apró halálosan gyorsan száguldó szilánk kíséretében szétrobbant. Az események olyan gyorsan történtek, hogy nem tudtam feldogozni a sokkot ami ért. Csak feküdtem a földön rajtam pedig Rosett Volturi, jobb kezével a fejem ballal pedig a derekamat fogta. Az orrunk összeért, szemében pedig aggodalom csillant.
-Nem esett bajod?-kérdezte gondoskodóan.
Ebben a pillanatban tudatosult bennem, hogy megmentette az életem. A padlón feküdve zokogtam Rosett karjaiban aki a saját életét kockáztatva akadályozta meg, hogy a szilánkok halálra sebezzenek.
