38. rész Karácsony Cullenéknél 1.

Irene szemszöge

A hó nagy pelyhekben szállingózott a fagyos levegőben. A kocsim ennek ellenére ugyanolyan gyorsan vitt munka helyemre ahogy azt már megszoktam.
 A karácsonyi időszak egy lidérces rémálom volt számomra amióta csak az eszemet tudom. 16 éves voltam amikor a szüleimet megölték és azóta is minden karácsonyt egyedül töltök (az előtt se volt sokkal jobb, de legalább nem voltam egyedül). A házamban soha nem állítottam karácsony fát, nem díszítettem és nem is főztem semmit. Még a tévét se mertem bekapcsolni nehogy valami csöpögős karácsonyi szutykot találjak a több száz csatorna között. 24-én és az azt megelőző hetekben előszeretettel nézek a whiskys üveg aljára, majd miután már kellő képen öntudatlan állapotba kerülök elvonszolom magam az ágyamig amire ájultan zuhanok össze és ez így megy minden évben. Most se tervezem másképp. Gyűlölöm a karácsonyt, mert arra emlékeztet, hogy milyen egyedül vagyok ebben a nagy világban.
Komor töprengésemből az úti célomhoz való megérkezésem zökkentett ki. Imádtam Rosett-el dolgozni még annak ellenére is, hogy nem igazán tudja hogyan kell egy normális emberi lénynek viselkednie. Nem tudtam betelni sötét kisugárzásával és hideg profizmusával ami csak úgy áradt belőle. Mind e mellett még bujkált benne valami amit nagy erővel próbált leplezni: szív. Azonban bárhogy is próbálta rejtegetni lelkének létezését mindig volt olyan véletlen gesztusa, elejtett szava ami határozottan azt mutatta, hogy a fagyos felszín érző, kedves sőt mi több gondoskodó lelket takar.
A laborba belépve hirtelen szembe találtam magam hőn áhított professzor asszonyommal.
-Irene, merényletet tervezek ellened.-közölte bujkáló mosollyal amit úgy szerettem.
-Ijesztő vagy. Ugye tudod?
-Ez nem újdonság.-legyintett-A karácsonyi undortól vezérelt ivászatodat szeretném ha elnapolnád, mert 24-én feltett szándékom, hogy elrabollak.
-Meg se kérdezem, hogy honnan tudod. Egyébként mit tervezel?
-Meglepetés. Nyolcra érted megyek. Lehetőleg hozd a formád és add önmagad.
-Milyen is a formám?
-Elegáns és pofátlanul szexi.-kacsintott rám mire a szívem hevesen reagált és az arcom azonnali szín változáson ment keresztül.

~*~

Fogalmam se volt róla, hogy Rosett hova akar vinni karácsony este, de abban biztos voltam ha Ő velem van akkor jól fogom magam érezni.
Izgatottan készültem egész nap. A hajamat kiengedtem, ízlésesen kisminkeltem magam és egy csipkés estélyit vettem fel. 8:00-kor csöngetett be Rosett.
Mikor kinyitottam az ajtót egy királykék ruhás, hosszú barna hajú elbűvölő nőt találtam magam előtt.
-Remélem lelkileg felkészültél!-mondta mosolyogva és közelebb lépett.
-Nem igazán tudtam, mivel azt se tudom, hogy mire számíthatok.-feleltem őszintén.
-Ha valami velem kapcsolatos csak a legrosszabbra.-és átölelve a derekamat megpuszilta az arcomat.
Rosett közelsége, illata és ajkának gyöngéd érintése a bőrömön úgy elbódított, hogy beleremegett a térdem.
-Mi a baj?-nézett rám aggódó tekintettel.
-Semmi. Csak ezt váltod ki belőlem.

Erre Ő elégedetten elmosolyodott, megfogta a kezemet és a kocsijához kísért. Kinyitotta nekem az ajtót és miután beszálltunk mindketten, olyan gyorsan elszáguldottunk, hogy kezemmel pánikszerűen kerestem valamit amibe belekapaszkodhatok és ez a valami történetesen Rosett karja volt. 

~*~

A kocsi olyan volt mint a gazdája. Ön és köz veszélyes, félelmetes és gyönyörű. Miután végre leállt a motor hálát adva az égnek vánszorogtam ki a kocsiból észre se véve hova érkeztünk.
-Gyilkos a vezetési stílusod.
-Ez nem újdonság, de ha szeretnéd visszafelé mehetünk lassabban.-mondta bocsánat kérő pillantással.
-Megtennéd?-lepődtem meg.
-Érted? Bármit.
Csak most vettem észre, hogy egy meseszép havas erdő kellős közepén vagyunk, előttünk pedig egy hatalmas, modern ház áll melynek falai padlótól-plafonig ablaküvegből voltak. A fákon égők fénylettek és az ajtón ezüst adventi koszorú lógott.
-Hol vagyunk?-kérdeztem.
-Üdvözöllek Forksban.-mondta újra hűvös modorra váltva.
-Ez az otthonod?-kérdeztem döbbenten.
-Nem. Csak itt születtem és nőttem fel, de ez soha nem volt az otthonom.-hangjából némi sértettség és szomorúság csengett így nem tudtam magamnak parancsolni és együttérzően megöleltem.
-Elhoztál a családodhoz karácsonyra?-kérdeztem meghatottan.
-Nagyon úgy tűnik.-vigyorodott el.
-Csak az a baj, hogy....
-Mi a baj?-kérdezte ijedten.
-Nem tudom, hogy illik viselkednem ilyen helyzetben. Már azt sem tudom milyen egy normális család.-sóhajtottam.
-Én se nyugodj meg.-mondta a tipikus "leszarom a világot" stílusban ami valamiért nevetésre késztetett.
Kézen fogva mentünk az ajtóhoz amin még kopogtatnunk se kellett, mert egy magas, arany hajú és szemű, jóképű férfi nyitott ajtót.
-Boldog karácsonyt!-mondta kedvesen.
-Neked is Apu.-mondta Rosett és megölelte a férfit.
Én csak döbbenten néztem az apa-lánya párost akik akár testvérek is lehetnének kor alapján.
-Apa, had mutassam be Dr. Irene Adlert! Irene, Ő pedig az apám, Dr. Carlisle Cullen!-mutatott be minket egymásnak.
-Nagyon örülök, hogy végre megismerhetlek! Már nagyon sokat hallottam rólad.-mondta és jéghideg kéz fogásban részesített egy szív melengető mosollyal ellensúlyozva.
-Én is örülök bár én az utóbbit nem mondhatom el.... mármint Rosett sose beszél a családjáról.-magyarázkodtam zavartan.
-Ne szabadkozz, nem is a lányomról lenne szó ha mást állítanál.-nevetett.
-Na jó. Haladjunk, még így is legalább fél óra mire lefutja a tisztelet köröket.-forgatta a szemét Rosett és a derekamat átkarolva vezetett a nappaliba.
A szoba az ezüst és kék minden árnyalatában pompázott és a közepén egy hatalmas és gyönyörű, a szoba színeiben játszó karácsony fa állt. A nappaliban valóban sok ember volt ahogy azt Rosett előre megmondta és bár nem sokan hasonlítottak egymásra, az arany szem pár mindannyiuk közös ismertető jegye volt.
-Oké, akkor gondolom mindenki hallotta a bemutatást szóval fölösleges még egyszer megtennem. A neveiteket meg ne zúdítsátok rá, úgy se jegyzi meg mindenkiét egyből.-utasította a családját a szerelmem.
-Ez amúgy sem állt szándékunkban.-mondta egy roppant elegáns nő aki feltűnően hasonlított Rosettre.
-Mertem remélni Anya.-felelt kissé kimérten.
-Ha már Irene-t nem rohamozhatjuk meg, téged lehet?-kérdezte a legmagasabb fiú aki valamiért egy grizzlire emlékeztetett.
-Kérlek ne fárassz Emmett!-csóválta meg a fejét mosolyogva.
-Akkor majd én fárasztalak. Szia, Jane Volturi vagyok!-szaladt hozzá egy szőke hajú apró lány.
Kezet ráztak majd szorosan megölelték egymást.
-Hiányoztál húgi.-mondta őszinte mosollyal Rosett.
-Milyen húgi? Pajzán gondolat se voltál még, mikor már én rég a világon voltam.-mondta tettetett felháborodással Jane aki valóban nagyon fiatalnak tűnt.
-Ó ezer bocsánat! Akkor, kezdem ellőről. Hiányoztál vénasszony.-nevetett.
-És én nem is hiányoztam?-kérdezte egy másik lány aki nagyon hasonlított Rosettre ebből pedig arra következtettem, hogy Ő az ikertestvére.
-Puszedli, csak nem hazataláltál? Pedig már kezdtem reménykedni, hogy a karácsonyt valami éhező ország megsegítésével vagy az eső erdők megmentésével töltöd.-mondta ironikusan, de hangnemével szöges ellentétben állt az az ölelés amiben részesítette testvérét.
-Valami hiányzik. Hol van Jacob?-kérdezte.
-Rászóltam, hogy bűzölögjön odakint.-felelte egy szuper modellt meghazudtolóan szép, szőke lány aki Emmett öleléséből szólt ördögi vigyorral.
-Ezért nincs bent Nelly sem.-magyarázta egy barna hajú nő a zongora mellett állva aki az imént a bozontos hajú zongorázó pasival enyelgett.
Ebbe a sok rokonba és névbe valóban belesajdult a fejem.
-Olyan udvariatlanok vagytok! Most a vendéggel kéne foglalkoznunk!-korholta őket az anyuka.
Most éreztem csak igazán zavarban magam és segély kérően szorítottam meg kedvesem kezét.
-Mire vagy kíváncsi Anya?-kérdezte gyanakvóan Rosett.
-Mindenre.-vágta rá.
-Vegyész, tíz hónapja visel el a laborban ahol együtt dolgozunk, imádja a Nutellát, jó a háza, szar a reflexe bár fejlődő képes és nem bírja a vezetési stílusomat. Dióhéjban ennyi. Egyéb kérdés?-hadarta kimentve a válaszadás elől.
-Már csak egy. Mi is van köztetek pontosan?

37. rész Sokk terápia Rosett módra

Rosett szemszöge

A feje tetejére állt a világ. Szó szerint. A hálószobám plafonjából kiálló vas rudat az utóbbi két hónapban egyre gyakrabban használtam és mára már napi szinten erről lógtam fejjel lefelé, mint egy nagyra nőtt denevér.

A gondolatok idegesítően őrült sebességgel cikáztak az agyamban.

A robbanásra vagy ezer teóriát gyártottam, hogy mi is okozhatta, de valahogy egyiket se lehetett bizonyítékkal alátámasztani. Ha engem valaki ki akar iktatni, hát jöjjön csak, de Irene-t, az ÉN IRENE-OMAT SENKI SEM BÁNTHATJA!

Már nem is emlékszem pontosan mikor szerettem bele, talán amikor először válaszolt egy ironikus megjegyzésemre teljes magabiztossággal és bátorsággal. Láttam benne a tüzet ami olyan szenvedélyessé és elképesztően csábítóvá tette számomra, hogy nem tudtam parancsolni az érzelmeimnek. Úgy vonz, mint egy mágnes és ha biológiailag képes lennék, belehalnék a gyötrelembe amit okoz nekem a puszta jelenlétével. Olyannyira szeretem, hogy mikor nincs velem úgy érzem, a szívem egy darabja kiszakad belőlem és az vele marad.
Ez a fajta ragaszkodás viszont veszélyes. Még soha nem voltam szerelmes és nem is terveztem annak lenni, de most mégis megtörtént és ezért tiszta szívből gyűlölöm Irene-t.
Megcsörrent a mobilom így egy elegáns szaltóval leugrottam a "denevér vackomról".
A kijelzőre nézve erősen elgondolkoztam, hogy fel akarom egyáltalán venni, de az énem "jobbik fele" rám parancsolt így fogadtam a hívást.
-Szia Apa!-mondtam melankolikus hangon.
-Szia Kicsim! Régen beszéltünk, gondoltam felhívlak. Hogy vagy?-mondta mindig kedves hangján.
-Mit szólnál ha ezt személyesen beszélnék meg?-ajánlottam fel.
-Ilyen nagy a baj?-kérdezte aggodalmasan.
-Igen is meg nem is. Igazából nyugodtabb vagyok ha nem hallja a beszélgetésünket az egész család.-válaszoltam és a háttérben már hallottam is anyám lemondó sóhaját.
-Rendben. Mikor menjek? Már elég késő...
-Mondjuk tíz perc múlva.-szakítottam félbe.
-Kincsem, fél óra az út hozzád.-mondta szelíden kioktatva.
-Igen egy normális kocsi számára, de tudtommal a te Mercédeszed motorja fel van tuningolva Emmettnek hála. Akkor nem sokára találkozunk.-és bontottam a vonalat majd telefonomat az éjjeli szekrényre rakva, visszakapaszkodtam korábbi helyemre, hogy addig is saját gondolataimban fuldokolva forrjak a szerelem gyötrelmében.

~*~

Tizenöt perc múlva hallottam leparkolni Apát a házam előtt. Leugrottam a vas rúdról és az ajtóhoz mentem.

-Szia Apa! Késtél.-üdvözölte a magam módján amint kinyitottam az ajtót.

-Szia Rosy! Hiányoztál.-mondta és szeretet teljesen magához ölelt. (Mellékesen megjegyezném, hogy csak Ő hív engem Rosy-nak.)

Miközben a nappaliba mentünk figyelmemet nem kerülte el az ahogyan apám tekintete ide-oda cikázott a káosz általam megalkotott speciális esetén melyet én logikusan átgondolt és precíz rendszernek tartottam.
-Foglalj helyet!
-Ennyire sokkoló ami most következik?-kérdezte erőltetett nevetéssel.
-Igen. Borzalmas dolog történt velem és úgy érzem belepusztulok ha tovább titkolom.-kezdtem bele.
-Nagyon megrémítesz. Ugye tudod?-mondta növekvő aggodalommal és gyengéden megfogta a kezem, hogy erőt adjon a folytatáshoz.
-A diagnózis egyértelműen azt mutatja, hogy a világ legveszedelmesebb betegségét kaptam el. Apa, szerelmes vagyok.-mondtam elcsukló hangon.
Apunak nagyra kerekedtek a szemei, sóhajtott majd töprengve elgondolkozott.
-Ha ezt bármelyik másik gyerekem mondaná arra azt mondanám oké, de te kissé....., hogy is fogalmazzak.....érzelmileg labilis vagy egy rendes, működő, emberi kapcsolathoz.-próbálta finoman a tudtomra adni, hogy rossz ötlet.
-Már ezzel nem tudok mit kezdeni. Megtörtént és kész.-sóhajtottam.
-Legalább normális a pasas?-kérdezte és próbált tipikus atyai szigort erőltetni a hangjába ami valamilyen oknál fogva sose jött neki össze.
-Az illető nő.-mondtam lassan tagoltan.
Apám láthatóan sokkot kapott. Tátott szájjal és döbbent tekintettel bámult a földre.
A csönd már öt perce tartott amit elég röhejesnek tartottam így szinte kötelességemnek érzetem megtörni azt.
-Szükséges orvosi beavatkozás vagy csak teátrálisan rájátszol az amúgy is ironikus szituációra? Esetleg hívhatok pszichológust ha akarsz róla beszélni. Ismerek is egyet a neve Jalice Cullen.-próbáltam elviccelni a dolgot, de a hangom erre képtelen volt így a szokott hűvösség és némi sajnálat csengett ki belőle.
-Na ezt, hogyan fogjuk édesanyádnak tálalni, hogy ne boruljon ki?-tette fel a megválaszolhatatlan kérdést mivel köztudott tény volt, hogy anyám mindentől képes volt kiborulni ami nem illett bele az Ő tökéletesen elképzelt kis álom világába.
-Miért érzem úgy ha a végén tényleg csoport terápiára lesz szükség Puszedli közreműködésével?-forgattam a szemem.
-Több komolyságot!
-Oké. Akár tetszik a családnak akár nem én szeretem Irene-t és ezen először is képtelen másodjára pedig nem vagyok hajlandó változtatni.-jelentettem ki makacskodva.
-Én maximálisan tiszteletben tartom a döntésed. Számomra fontos, hogy boldog légy, de azt, hogy a többiek, hogyan fognak reagálni nem tudhatom. Nem kezeskedhetek arról, hogy pozitívan fognak hozzáállni. Egyáltalán miért nekem mondtad el? Aró tud róla?
-A férfiak mindig pozitívan viszonyultak két nő kapcsolatához mivel bizonyított tény, hogy szexuális vágyálmuk 60%-át teszi ki ez a képzelgés.-mondtam pimaszul mosolyogva-Egyébként Aró és Sulpi nagyon örültek amikor megtudták még meg is akarták ismerni, de én nem akartam kockáztatni.
-Vegyük úgy, hogy az első mondatot nem hallottam és ennek fényében megkérdezném tőled, hogy hozzánk már elmernéd hozni Irene-t mondjuk karácsonyra bemutatni?
-Miért is ne? Anya biztosan élvezetesnek fogja találni a szent estét.-és gondolataimban már gonosz vigyorra húzott szájjal dörzsöltem össze tenyereimet, hogy anyám, hogy fog majd reagálni a sokk terápiának is beillő látogatásra. Bár a kis ördög kétségtelenül megmozdult bennem, szíven hevesen kezdett verni a gondolatra, hogy a karácsonyt a szerelmemmel tölthetem.

36. rész "Munka" kapcsolat

Irene szemszöge

 

1. nap

Éppen eltudtam hajolni egy felém hajított főzőpohár elől ami a falnak csapódott és darabjaira tört.
-Magának is jó reggelt Prof. Volturi! Ha az emlékezetem nem csal ezen a teszten már egyszer átmentem.-mondtam.
-Nem a memóriájával van a baj. A probléma gyökere a szürkeállományában  találandó.-mondta rendkívül tudományosan bársonyosan hadarva.
-Most úgy teszek mintha nem értettem volna, hogy burkoltan lehülyézett és megkérdem, hogy pontosan miért is vonja kétségbe szellemi képességem?-próbáltam utánozni az utánozhatatlan Rosett-et.
-Első alkalommal azt teszteltem, hogy reagál a váratlan helyzetekre viszont most a reflexére lettem volna kíváncsi.-magyarázott.
-Egy szóval, el kellett volna kapnom?
-Zseniálisan gyorsan kapcsol.-mondta ironikusan.

2. nap

Már számítottam a felém repülő gömblombikra így könnyedén elkaptam.
-El se hiszem, hogy végre azt csinálja amit kell.-mondta megjátszott lelkesedéssel Dr. Volturi.
-Csak igyekszem megfelelni az elvárásainak.-mosolyodtam el halványan.
-Nagyon helyes. Mit álldogál még ott? Munka van. Tegye hasznossá magát és tíz másodpercen belül kapja elő a méregszekrényből amiket a recepten lát.-mondta és az asztalon lévő papírra mutatott.

10. nap

Dél volt. Minden normális munkáltató ilyenkor ebédszünetet ad a dolgozóknak. Csakhogy Dr. Rosett Volturi nem tartozik ebbe a kategóriába. Ilyenkor öt percre eltűnik a laborból és én ilyenkor fantasztikusan könnyen letudom fotózni a labornaplóját a telefonommal és már küldtem is email-ben a megbízómnak.
Most viszont kíváncsiságom felülkerekedett becsvágyamon és utána mentem.
Nem vett észre vagy csak figyelmen kívül hagyta, hogy követem, mert szó nélkül ment ki az épületből.
A bejáratban elővett egy csomag cigarettát és rágyújtott. Még ezt az egyszerű műveletet is kecsesen végezte. Ez a nő a laborban is olyan mindig mintha táncolna minden mozdulata könnyed és légies. Hazudnék ha azt mondanám nem tudtam róla hogy dohányzik hiszen éreztem rajta, de ahogy így magányosan álldogálva cigizett megesett rajta a szívem és megfeledkeztem róla, hogy Ő az áldozatom.
-Nem valami egészséges szokás.-nyögtem ki miután már egy perce csöndben figyeltem.
-Teljességgel hidegen hagy. Nagyobb kárt már nem tehet bennem.-legyintett.
Megijedtem. Úgy beszélt mint egy haldokló.
-Csak nem....-nem volt lelkierőm befejezni.
Halványan elmosolyodott és lesimogatott egy szempillát az arcomról és ahogy hűvös selymesen keze az arcomat érintette beleremegett a térdem.
-Én nem halok meg. Már elkárhoztam.-nézett fáradt, szomorú szemével rám.
-Miért mondta az utóbbit? Hiszen ezrek életét mentette már meg eddig is a kutatásaival.-ellenkeztem.
-Buta lány. Hiszel a mesékben. Csak időt gyerek nekik, de az is oly fölösleges.-mondta elmerengve bámulva a kifújt füstöt majd ismét csábító ajkához emelte a cigarettát.
-Ugyan miért volna fölösleges?-értetlenkedtem.
-Mert az élet hasztalan és értelmetlen, mi csak porszemek vagyunk az univerzum végtelenjében.-mondta bársonyos hangján.
-Akkor adna egy szál cigit?-kérdeztem hirtelen ötlettől vezérelve. Ha már egyszer minden értelmetlen.
-Nem.-mondta hirtelen ijedten és mérgesen.
-Miért nem? Mind meghalunk egyszer és maga mondta, hogy az élet értelmetlen.-idéztem Őt.
-Maga nem halhat meg.-mondta miközben mélyen a szemembe nézett.
-Miért?
-Nem tudom. De maga nem halhat meg. Nem engedhetem.-mondta égő tűzzel és szenvedéllyel titokzatos szemében.
Még soha nem mondott nekem senki ilyet nekem és hirtelen olyat kezdtem érezni amit nem lett volna szabad.

23. nap

Olvadás pontot kellett mérnem, hogy megállapítsam mennyire tiszta az anyag mellyel Rosett dolgozni fog. Miközben Ő feljegyzéseket írt én kappilárist forasztottam, de annyira elbűvölt az előttem ülő nő, hogy a lángba ejtettem az eszközt és ösztönösen utána gyúlva megégettem a kezem majd összeszorítottam az ujjaim amiben eltört a vékony kis üveg cső ami egyenesen a kezembe állt. Felszisszentem fájdalmamban.
Rosett hirtelen otthagyva csapot-papot mellettem termett. Szemügyre vette a sebem és kihúzta az üvegdarabot belőle. Hirtelen minden megszűnt körülöttem csak Őt figyeltem ahogy a kezemmel foglalatoskodik. Valami fertőtlenítő-hűsítő sprey-el lefújta és már nem is fájt. A művelet után még egy röpke pillanatra megsimogatta a sebem környékét, ragtapaszt tett rá és a szemembe nézett.
-Csak óvatosan! Nem szeretném ha baja esne.
-Köszönöm!
-Így nem dolgozhat ma tovább és nem is vezethet. Haza viszem.-mondta természetes hangon mintha csak azt mondaná: esik az eső, még jó, hogy kocsival vagyok.
-Tudok vezetni.-ellenkeztem.
-Nem, nem tud. Ha valami laborbalesetből kifolyólag megsérül nem engedhetem, hogy olyan műveletet végezzen amihez a sérült testrészét is használnia kell.-mondta szigorúan.
-Rendben.-egyeztem bele és hirtelen görcsbe rándult a gyomrom a gondolatra, hogy most tényleg haza fog vinni.
Miután odaadtam neki a kocsikulcsot és megmondtam a címet beültünk a kocsimba. A járgány ugyanolyan engedelmes volt Rosett-hez, mint hozzám ha nem jobban. A motor lágyan dorombolt az eső pedig elkezdett zuhogni.
Egész úton egy szót se szóltunk csak néztem Őt csodálva. A nő aki számára az élet és a világ teljesen értelmetlen attól fél, hogy én meghalok vagy megsérülök és ha megtörténik a baj segít ahogy csak tud. Még jobban beleszerettem és hirtelen mardosni kezdett a bűntudat amiért tönkreteszem és kihasználom, de nem tehettem mást. Nincs más választásom.
Megérkeztünk.
-Akkor viszlát! Pihentesse a kezét, hogy holnap tudjon dolgozni!-búcsúzott és már ment is volna.
-Várjon még! Nem jönne be meginni egy kávét, teát vagy valamit csak amíg alább hagy egy kicsit az eső?-próbáltam beinvitálni.
-Egy teát örömmel elfogadok.-válaszolta mosolyogva.
Bementünk a házba. Fürkésző tekintetét végighordozta az előszobán, a nappalin és végül a konyhán ahol megállapodott.
-Maga nem tud főzni se sütni.-jelentette ki.
-Honnan tudja?-döbbentem meg.
-A gáztűzhelyet csak négyszer használta a sütőn pedig nem látok ujjlenyomatokat vagy a legapróbb szennyeződést. Mind ezek mellett szabadjon megjegyeznem, hogy bár a konyha ultra modern és minden valószínűség szerint meglehetősen drága nem látok főzéshez elengedhetetlen kellékeket vagy azokra utaló jeleket.-hadarta.
-Maga félelmetesen profi megfigyelő.-mondtam enyhén sokkos állapotban.
-Valóban. Na, üljön le! Majd én megfőzöm azt a teát ha már egyszer maga ilyen béna.-mondta lágy mosollyal ami enyhítette mondanivalójának élességét.
-De maga nem ismeri a konyhámat. Segítek!
-A logikus gondolkodás valamint pszichológiai tudásom lehetővé teszik, hogy bármilyen idegen helyen kiismerjem magam és különben is ne pattogjon! Maga sérült, ezt vegye tudomásul.-intett le.
Hátborzongatóan könnyedén megtalálta a teafiltereket, a cukrot, a citromlevet és a csészéket valamint a kanalakat. Ezután a teafőzővel bűvészkedett kicsit majd leült velem szembe várva, hogy lefőjön a tea.
-Maga csupa meglepetés.-mondtam őszinte csodálattal.
-El se tudja képzelni, hogy mennyire.-mondta sejtelmes mosollyal az arcán.
Már nyitottam volna a számat, hogy folytassam vele a beszélgetést, de ekkor egy gyönyörű, bús hegedűszó szólalt meg. Rosett kivett a táskájából egy vörös Blackberry telefont és bocsánatkérő mosollyal fogadta a hívást.
-Szia!-köszönt.
-Sok mindent felelhetnék erre a kérdésre, de maradjunk annyiban, hogy jól mert most kímélni szeretném magam az aggodalmaskodó kérdés áradatodtól. És veled mi van?-hadarta.
Ezt egy hosszabb szünet követte.
-Reménytelen eset vagy, de remélem nem avattad be! Amúgy is, ahogyan téged ismerlek egy hónap múlva bőgve fogsz felhívni, hogy elhagyott.-mondta unottan mintha gyakori eset lenne ez.
-Idegesítően optimista és naiv vagy. Kérlek ne csinálj semmi hülyeséget, mert nem tudlak ilyen messziről megvédeni.-hangjában gondoskodás csengett.
-A hétvégét Volterrában töltöm remélem Te is jössz!-arcán mosoly suhant át.
-Gratulálok, Te örökölted anyának rohadt nagy álszentségét! Remélem örülsz! Csak, hogy tudd Aro a szívét-lelkét kiteszi értünk, de ne kérd, hogy változtasson a szokásain mert bármennyire is szeret ezen, biológiailag ellentmond neki!-mondta indulatosan.
-Most mennem kell. Vigyázz magadra Jalice!-és bontotta a vonalat.
Kérdések ezrei cikáztak a fejemben, mint virgonc pillangók és ez valószínűleg az arcomon is látszott, mert Rosett szem forgatva nagy levegőt vett, hogy megmagyarázza a furcsa beszélgetését.
-Látom kérdések merültek fel benned. Lássuk csak, a válaszokat: Az ikertestvérem volt az. Ebből pedig logikusan következik az, hogy IGEN VAN ikertestvérem és nem, NEM olyan mint Én, teljes mértékig a szöges ellentétem. Volterrában él az anyai rokonságom és tényleg odautazom a hétvégén. Aro pedig a nagyapám. Egyéb kérdés?-hadarta megszokott stílusában.
-Nincs.-mondtam döbbentem a még fel nem dolgozott információ áradattól.
-Remek és már a tea is elkészült.-pattant fel a székről és már suhant is, hogy töltsön.
Az asztalra tette a csészéket és az ízesítéshez szükséges dolgokat, majd a hűtőhöz ment és mintha ezer éve itt lakna kivett egy doboz tejet s közben elmélyülten leste a hűtőszekrény tartalmát.
-Mi ez a rengeteg Nutella?-kérdezte felhúzott szemöldökkel.
-Egyszerűen imádom. Tökéletes függőséget okoz nálam.-feleltem félig zavartan félig vidáman.- Csak azt utálom benne, hogy baromira hizlal ezért órákig futok reggel és este.-magyaráztam.
Kivett egy már megkezdettet és becsukta az ajtót.
Leült és a teáját ízesítette. Két kanál cukor, kevés tej.
-Sose gondoltam volna magáról, hogy angolosan issza a teát.-mondtam csak, hogy végre szóra bírjam.
-Félig angol vagyok.-válaszolta, brit kiejtéssel megerősítve.
-Félig pedig olasz?-kérdeztem a Volterrából következtetve ami nagyon olaszosan hangzott, bár nem tudtam volna elhelyezni a várost a térképen.
-Csak egy negyed olasz, mert egy negyed görög is vagyok nagymamám által.-és kiitta a csészét.
-Ez nagyon érdekes. Pedig tökéletes amerikai kiejtése van.
-Itt születtem és nőttem fel.
Nem akartam megkérdezni, hogy itt is szándékszik meghalni mivel ismerem már annyira, hogy tudjam, hogy valami rejtélyes válasz szerűséggel bújna ki a kérdésem alól.
Rosett csak úgy minden előjel nélkül elővett egy kanállal a Nutellámba kanalazott és felém emelte.
-A húgomnak puszit adtam ha fájt valamije, magánál szerintem ez hatásosabb.-mondta elbűvölő mosollyal.
Bekaptam a kanalat és csukott szemmel élveztem a csokoládés mogyorós krém fenséges ízét, de mire észbe kaptam a kanál már nem volt a számban.
-Kis mohó.-mondta csipkelődve ezzel megmutatva személyiségének egy új oldalát.

39. nap

Már jó pár hete nem lopkodtam az információkat Rosett labornaplójából. Ugyan egy-két jelentést azért írtam róla, egyre kevesebbé működtem ipari kémként, mint labor asszisztensként. Csak Rosettre és a közös munkánkra összpontosítottam.
-Irene ezt hagyd! Majd én befejezem. Addig kérlek menj át a Büchner tölcsérhez.-mondta bársonyos hangján a tőle eddig szokatlannak tűnő kedvességgel.
Az igazat megvallva napról-napra jobban összecsiszolódtunk és megtanultuk a másikat kezelni, bár kétségtelen, hogy még mindig nekem kell jobban igazodnom hozzá hiszen mindezek ellenére ugyanaz az ember maradt aki volt. Három hete pedig a kereszt nevemen szólít és tegez persze ez oda-vissza érvényes.
A műszerhez mentem és miután rendeltetésszerűen össze szereltem és belehelyeztem az anyagot felgyorsultak az események.
Rosett olyan hihetetlen sebességgel vont magához szoros ölelésébe, hogy ledöntött a lábamról, de nem vertem be a fejem, mert a kezével védett. Ekkor hirtelen a porcelán Büchner tölcsér ezer apró halálosan gyorsan száguldó szilánk kíséretében szétrobbant. Az események olyan gyorsan történtek, hogy nem tudtam feldogozni a sokkot ami ért. Csak feküdtem a földön rajtam pedig Rosett Volturi, jobb kezével a fejem ballal pedig a derekamat fogta. Az orrunk összeért, szemében pedig aggodalom csillant.
-Nem esett bajod?-kérdezte gondoskodóan.
Ebben a pillanatban tudatosult bennem, hogy megmentette az életem. A padlón feküdve zokogtam Rosett karjaiban aki a saját életét kockáztatva akadályozta meg, hogy a szilánkok halálra sebezzenek.

35. rész Perzselő tűz, dermesztő jég

Dr. Irene Adler szemszöge

1 nappal ez előtt

-Dr. Adler, szívből remélem, hogy megbirkózik a feladattal, mert Prf. Volturi tényleg nagy falat. Számtalan ipari kémet ráállítottam már, de mindet kihajította mielőtt egyáltalán a laboratóriumának a közelébe férkőzhettek volna.-mondta a megbízóm vegyes érzelmekkel.
-Számomra Ő egy a sok közül azon tudósok csoportjában akiktől eltulajdonítottam a labor naplójukat és a kísérleti fázisban lévő felfedezéseiket, találmányaikat. Nem jelent számomra problémát.-mondtam magabiztosan, de magamban nagyon izgatott volt, hogy milyen is lehet az a vegyészprofesszor asszony aki így átlát a kémeken és akinek a neve rettegett a szakmámban.

~*~

Miután megkaptam a fizetésem felét előre haza mentem, hogy felkészüljek a holnapi állás interjúra.

Átrágtam magam a szokásos kérdéseken és válaszokon majd utána néztem Prf. Dr. Rosett Demone Volturi életének.

Tudom, hogy teljes képet csak akkor kaphatnék róla ha megfigyeltetném egy magán nyomozóval, de arra nincs se időm se idegzetem az eredményre való várakozáshoz és mivel a Google a barátom csak szimplán beírtam a nevét. Rengeteg találat volt. Főleg tanulmányi versenyeken elért helyezéseit, kongresszusi tagságát és publikált kutatási eredményeit találtam amik a gyógyíthatatlan betegségek kezeléséről, kialakulásáról és megelőzéséről szóltak. Kíváncsi voltam a képeire is így rá kattintottam a kép galériára. A haja hosszú és csokoládébarna, a szemei a megtestesült titokzatosság, az ajkai, mint két rózsaszirom, testének minden egyes porcikája olyan tökéletes, mintha egy angyalok által faragott szobor lenne.
Lehet, hogy egoista kijelentés a részemről, de nálam szebb nővel még soha nem találkoztam....a mai napig.
A professzorok 95%-ától úgy szereztem meg tudományos munkájuk gyümölcsét, hogy lefeküdtem velük vagy csak elcsábítottam őket. Volt dolgom már férfival, nővel egyaránt, de maga a tudat, hogy a megbízómnak is csodálat, félelem és áhítat fénylik a szemében ha Róla beszél arra ösztönöz, hogy ezzel a nővel bizony különleges módon kell elbánnom.

~*~

Másnap

Korán keltem, hogy tökéletesen felkészüljek. Jázmin illatú habfürdővel kezdetem a napot, majd megmostam a hajam, Az öltözködésnél ügyeltem rá, hogy szexi ugyanakkor a rendvédelmi szabályzatnak megfelelő ruhadarabokat válasszak. A hajamat bonyolult kontyba tűztem (ami szintén fontos egy laboratóriumban). A sminkelésnél nagy volt a kísértés, hogy a szokásos vérvörös rúzsomat válasszam, de úgy véltem, hogy túl merész lenne az első napra ami természetesen a smaragdzöld tusra is vonatkozott ez okból kifolyólag csak alapozót, púdert, szempillaspirált, fekete tust és cseresznye színű szájfényt használtam. Amikor a cipőkre került a sor vérzett a szívem, mert tudtam, hogy a szabályzat tiltja a magassarkút így egy lapos, fekete, zárt cipőt vettem fel. Végül az egészet megkoronáztam egy Dita von Tees parfümmel. Élvezettel fújtam a csuklómra valamint a nyakamra a mámorító illatfelhőt.
A reggelit már nem volt időm szépen, asztalnál megenni ezért a kávét egy termoszban öntöttem és egy almát kaptam fel a konyhapult gyümölcsöstáljáról.
Villámgyorsan behuppantam Mercédeszem fekete bőrülésébe és már elviharzottam kicsinek éppen nem mondható villámból .

Ahhoz képest, hogy utálok vezetni ez az a kocsi amiből ki se lehet robbantani annyira hozzám tartozik. Imádom, ahogy suhan mellettem a táj és duruzsol a motor. Hülye vagyok mindenféle gépjárműhöz és szerintem soha nem is fogok tudni bármit is megbütykölni rajta, de ez az autó úgy működik alattam, ahogy az a nagy könyvbe meg van írva.
Huszonöt perccel előbb értem be, mint mondták, de magamban valahogy éreztem, hogy ezzel még nem vágódom be eléggé Dr. Volturinál.
Beléptem a kémia épületbe. Egy átlagosnál talán egy fokkal csúnyább, viszonylag fiatal, szemüveges nő közeledett felém szapora léptekkel.
-Jó reggelt! Magával beszéltem ugye? Dr. Adler ha jól emlékszem.-mondta furcsa, torz vinnyogós hangján.
-Igen és akkor maga Dr. Amy Smith.-nyújtottam felé a kezem.
Ezután tetőtől-talpig szemügyre vett és valami olyasmit motyogott, hogy  tökéletes. Persze ezt már én is tudtam magamról meg mindenki más is csak azért izgultam, hogy Rosett-nek is ez legyen a véleménye rólam.
-A professzor asszony bármelyik pillanatban befuthat. Ugye felkészült?-kérdezte rettegve.
-Természetesen.-mondtam magabiztosan miközben a gyomrom remegett az idegességtől.
Leültünk egy asztalhoz ahogy a korán érkezett diákok. Amy nyugtalanul pislogott körül én pedig mélyeket lélegezve próbáltam feltűnés mentesen nyugtatni magam.
Hiába. Ha csak eszembe jutott az a bűvös szempár a hideg futkosott a hátamon és elgyöngülve remegett a térdem ami hála Istennek, az asztaltól nem látszott.
Furcsa volt, hogy bár még sose láttam máris olyan érzéseket vált ki belőlem amiket senki ezelőtt. Ennek ellenére megpróbáltam minden erőmmel a feladatomra, a megbízatásomra koncentrálni, mert csak az a fontos, semmi más. Én csak három dologhoz értek: szex, vegyészet és megtévesztés.
Ahogy csöndben várakoztam hirtelen, mint egy lángoló üstökös berobbant a bejáratba Ő.
Léptei határozottak ám kecsesek és elegánsak voltak. Tartása fegyelmezett, pillantása elszánt, léptei pedig olyan szélsebesek voltak, hogy egy pillanat alatt eltűnt egy ajtó mögött melyen ez állt: BIOLÓGIAI-SZERVES KÉMIA LABORATÓRIUM.
-Előre megyek. Szólok ha jöhet.-mondta gyorsan Amy és már rohant is főnöke után.
A levegőben még éreztem Rosett Volturi érzéki illatát: rózsa, kávé, narancs és enyhe fahéj.
Amint, kielemeztem a különböző fenséges illatokat Dr. Smith máris lélekszakadva rohant hozzám.
-Beléphet.-mondta olyan hangsúllyal, mintha ez egy különösen nagy megtiszteltetés lenne.
A táskámból villámgyorsan előkaptam a frissen vasalt és hajtogatott laborköpenyem és miután magamra öltöttem beléptem.
Amikor kinyitottam az ajtót hirtelen egy lombik suhant el mellettem és belecsapódott a falba majd ezer apró darabra tört.
Nem ijedtem meg csupán kérdő tekintettel fordultam a rettegett professzor asszonyhoz.
-Az első teszten átment. Prof. Dr. Rosett Demone Volturi vagyok.-mondta bársonyos hangján és gyorsan közeledett felém. Nem moccantam, pedig az orrunk között csak pár centi volt.
A tekintetét végig futtatta rajtam és még körbe is került.
-Az asztalon megtalálja a felvételi feladatsort melyet jómagam állítottam össze. Ha hibát találok benne alapból elveszíti az esélyét annak, hogy egyáltalán tovább folytassuk.-mondta halkan és szigorúan miközben végig a szemembe nézett. Tekintetével teljesen foglyul ejtett és szinte elvesztem a smaragdzöld, a tengerkék, gesztenyebarna árnyalatokban melyet arany pöttyök koronáztak meg.
-Miközben maga ír szemügyre kívánom venni a szakmai önéletrajzát.-célozgatott a kezemben szorongatott papírra erre én óvatosan átadtam. Egy pillanatra azonban összeérintkeztek az ujjaink.
Hideg volt, selymes, lágy, ugyanakkor kemény. Az a pillanat egy örökkévalóságnak tűnt, mert pillantása és érintése egyszerre kínzott őrült vággyal. Kirázott a hideg és libabőrös lettem. Ő pedig lehunyta a szemét.
-Ha nem ül le öt másodpercen belül még egyszer magához vágok egy lombikot és ígérem az már célt fog találni.-suttogta csukott szemmel ezért gyorsan a helyemre siettem az üvegdarabok között szlalomozva.
Nekifogtam a feladatnak. Baromi nehéz volt, de egész jól ment, annak ellenére, hogy nem is nagyon figyeltem rá mert a bőrömön éreztem Rosett égető tekintetét mely a csontomig hatol, mintha belelátna sötét lelkembe. Csodálkoztam, hogy nem dobott még ki, ennek ellenére azért éreztem, hogy pengeélen táncolok.
Egyszer csak egy takarítónő állított be aki összeseperte az üvegszilánkokat és mint az őrült menekült amint végzett a dolgával.
Természet fölötti volt a kisugárzása Dr. Volturinak. Mindenki félt tőle, mindenki kivéve én. Megbénított a belőle áramló sötét erő, dermedten néztem amint kész lettem. Egész fiatalnak tűnt, legalább öt évvel lehet nálam fiatalabb ennek ellenére ordított róla az intelligencia és a nagyfokú szakmai tudás elvégre több díjat is nyert és ennyi idősen kivívta az összes ember csodálatát és félelmét. Az ujjai azonban csupaszok voltak, sehol egy jegygyűrű. Ezen sajnos nem tudtam hosszasan elmerengni.
Oda suhant hozzám. A hátam mögé került miközben elvette a lapokat és e művelet közben hihetetlenül közel volt hozzám mégis látszott a mozdulatán, hogy kínosan ügyel a fizikai kontaktus teljes mértékű kerülésére. Az illata ismét elbódított mialatt villámgyorsan végigjáratta a szemét a válaszaimon.
-Próbaidőre felvettem. Van kérdés? Nincs? Remek.-hadarta.-Akkor holnap ugyanitt Dr. Adler.
-Viszont látásra Prof. Volturi!-búcsúztam halványan elpirulva ami egyáltalán nem jellemző rám.
-Holnap.-mondta és felém se nézve intett.
Amint bezárult mögöttem az ajtó legszívesebben összerogytam volna, hogy az örömtől vagy a megnyugvástól nem tudom. Egy biztos, ez a nő hol lángba borít, hol megdermeszt, de ezt én piszkosul élvezem.

34. rész 10 évvel későbbb

Rosett szemszöge

10 évvel később

Hajnali négy óra volt. Mindig ekkor kelek. Unottan felvettem egy fekete szűk farmert és egy fehér blúzt valamint elmaradhatatlan kiegészítőmet: a Volturi nyakláncot. A hajamat kontyba fogtam és megindultam a konyha felé.
Nagy házban élek, pontosabban nagynak tűnik mivel egyedül lakom benne. Ugyan az USA-ban maradtam annyi szabadságot még is megengedtem magamnak, hogy másik városba költözzek.
Amíg a kávét szürcsöltem mely pontosan akkorra lesz kész mindig mikor lejövök és közben tojásrántottát sütöttem, bekapcsoltam a rádiót, hogy megszabadítson a kínzó csendtől.
Reggeli után fekete magassarkúba és bőrdzsekibe bújtam majd az Mazaratimba beülve mint a fegyvert elhagyó puskagolyó száguldottam a munkahelyemre.

Imádom a kocsimat. Arótól kaptam a diploma osztómra. Hát igen, régen volt.

A középiskolát a szüleim kedvéért akkor végeztem el mint a többiek, de az egyetemnél már nem kötöttem kompromisszumot. Öt év alatt lediplomáztam orvostudományból, pszichológiából, vegyészetből és nemzetvédelemből, megtanultam mindent amiről úgy gondoltam szükséges lesz az életemhez. Puszedli feladta a táncról szóló álmát és Angliába költözött, hogy az Oxfordi egyetemen folytassa tanulmányait pszichológia szakon és e mellett egy kutyamenhelyen segít mint önkéntes mert eltökélte, hogy segíteni fog az embereken és állatokon egyaránt, talán Jasspernek volt a legnehezebb a búcsúzás. Renalia és Jacob összeházasodtak. Nali is egyetemre ment egy Forks közeli városban és pedagógiát tanul, mert ének tanár szeretne lenni, Jacob pedig saját műhelyet nyitott ahol természetesen az összes Cullen kocsi törzsvendég volt, senki másra nem bíztuk a javítást csak rá..
És hogy velem mi történt az egyetem után?
Nos, ott kezdeném, hogy nevet változtattam már Prf. Dr. Rosett Demone Volturi vagyok, a Harward kémia tanszék kísérleti laboratóriumának vagyok a vezetője, mellékállásban pedig bűnügyi technikusként segítek az amatörizmus zsenijeinek, a rendőröknek. Ugyan csak DNS analízissel és egyéb szerves anyag meghatározásával kéne ilyenkor foglalkoznom mégis az IQ-m nyújtotta előnyömmel élve mindig hamarabb megoldom az ügyeket egyedül, mint egy egész nyomozó csoport.
A fizetésem több mint amennyit el tudok költeni, a házam nagy és gyönyörű, a családom pedig tökéletes, de mégis magányos, elszigetelt és meglehetősen antiszociális vagyok.  Soha nem voltak barátaim vagy partnerem, még csak futó kalandot se engedtem meg magamnak.
És miért van ez? Mert megfogadtam magamnak ha én valaha szerelmi viszonyt kezdek csak olyan személy jöhet számításba aminek a szellemi képessége vetekszik az enyémmel valamint hasonló érdeklődési körrel rendelkezik és nem utolsó sorban elvisel. A kinézetet tekintve csekély az elvárásom: nálam magasabb, igéző szemek, fekete haj, hófehér bőr.
Nagyobb az esélye annak, hogy egy meteor telibe trafálja a Földet még ma és eljön az apokalipszis, minthogy megtaláljam a nagy Őt.
Megérkeztem az egyetemre. Kicsit a Volterrai életemre emlékeztet a munkahelyem, itt is én vagyok aki előtt vigyázzba vágják magukat az emberek, mindenki előre köszön már csak félelemből is.
És miért félnek tőlem? Hát, miért ne? Csak ezen a héten a nyolcadik laborsegéd-asszisztenst rúgtam ki, mert eddig még nem találtam olyan munkaerőt akiben ne találtam volna hibát ami ne akadályozta volna a közös munkát vagy aki szimplán képes lett volna elviselni.
-Ó Professzor Volturi micsoda meglepetés, hogy ilyen korán bejött.-próbált nyalizni az egyik alárendeltem akinek a szemében a szép szavak ellenére is félelem csillant.
-Amy lekötelezne ha csak akkor nyitja ki a száját ha valami értelmeset akar mondani ugyanis köztudott, hogy mindig korán jövök dolgozni, szóval hagyja abba a talpnyalást és inkább azt mondja, hogy itt vannak-e már a jelentkezők a meghallgatásra!-mondtam a tőlem megszokott ridegséggel halkan hadarva.
-Sajnos csak egy Professzor asszony.
-Imádkozzon Amy, hogy ez a jelentkező megfeleljen az elvárásaimnak, mert ha nem és mára nincs több jelentkező akkor maga is repül.-mondtam fenyegetve, mert már elegem volt a sok szakbarbárból akik vegyésznek mondták magukat s közben kevesebb kultúra volt bennük mint egy doboz joghurtban és kevésbé voltak intelligensek mint egy mosópor.

33. rész Könnyfakasztó éjszaka

Rosett szemszöge

Leszállt az est. Baljósan hömpölygött végig az olasz zeg-zugos utcácskákon a sötétség. A hold teljes pompájában ragyogott és a csillagok gyémántként szikráztak a sötét vészjósló égbolton. A szél lustán, hűvösen fújt.
A szobám erkélyén álltam.
Lassan fújtam ki az opálos cigaretta füstöt mellyel művészien játszadozott a hideg fuvallat. A szálat melyet kecsesen két ujjam között tartottam ismét az ajkamhoz emeltem.
Összetéveszthetetlen lépteket hallottam lassan közeledni felém. Gyengéd érintést éreztem a nyakam környékén ahogy nagyapám hátra igazított egy tincset.
-Szomorú vagy.-suttogta.
-Zakatol az agyam.
-A dohányzás megnyugtat?
-Többé-kevésbé bár most inkább az utóbbi.-feleltem.
Kivette a kezemből és Ő is beszívta, mintha csak a cigitől várna megváltást a fájdalmára, hogy szomorúnak kell látnia. Kifújta.
-Valami olyasmit hallottam erről, hogy káros.-mondja enyhe félmosollyal.
-Nem releváns. Vámpír vagyok.-tudtam le az egészségemet illető kérdést.
-Anyádék nem tudnak róla.-mondta mintsem kérdezte.
-Talált és nem is tudják meg.-néztem rá szigorúan.
-Tőlem soha. Elárulod mi bánt?
-Fölösleges. Mindent tudsz.
-Nem olyan könnyű rajtad kiigazodnom drága Demoném. Kicsi korodban nem nehezítetted meg ennyire öregapád dolgát.
-Veled akarok lenni. Veled akarok élni. Te is épp olyan elcseszett vagy mint én.
-Ezt jól látod.-nevetett.
-De összetöröm a szívüket.-és meg se kellett érintenem Arot, hogy tudja, hogy a szüleimről és a testvéreimről beszélek.
-Tudom. Édesanyád ma csak negyvenötször hívott fel és könyörgött sírva majd üvöltve, hogy ne vegyelek el tőle.-mondta szomorúan.
-Sajnálom.
-Én is.
-Mit tanácsolsz?
-Élj velük még legalább húsz évet és utána költözz. Ha azt érzik, hogy elég időt töltöttél velük és valóban arra fordítod ezeket az éveket, hogy a családoddal töltöd akkor nem fogják úgy érezni, hogy elveszítettek.
-És mi lesz ezzel a családommal?-mutattam végig széles kézmozdulattal először rajta majd a kastélyon.
-Csak akkor gyere ha a család többi tagja is.-mondta fájdalommal a hangjában és tudtam, hogy ez a puszta mondat mekkora sebet üt sötét és mégis gondoskodó atyai lelkén.
-Hiányozni fogtok.-mondom halkan és a könnyeimmel küszködve erős karjai közé vetve magam átölelem szorosan, mintha csak az életem múlna rajta. Ő pedig viszonozza gyengéden, csupa szeretettel és fájdalommal.
Az erkélyajtó felé esik a pillantásom amint halk zokogásra leszek figyelmes.
Sulpicia mint egy kísértet, hangtalanul minden feltűnés nélkül volt végig mellettünk és a párbeszédünket végighallgatva zokogva ölelt magához egyik kezével míg a másikkal a hajamat simogatta.
Miután elengedett tovább sírt nagyapám karjában aki finoman lecsókolta minden könnyét és a nagyi reszkető kezét megfogva próbálta lecsillapítani az egyre gyorsuló rángást..

32. rész Rosett egy napja

Öt évvel később
Rosett szemszöge

Fél hét volt mikor csörgött az óra és én nagy erővel lecsaptam minek következtében darabokra tört (mint mindig). Nagyot nyújtóztam és ásítozva mentem a fürdőszobámba hogy emberi külsőt próbáljak csinálni az elaludt hajamból és gyürödt arcomból . Utána vissza a szobámba. Nos, igen a szobám, fekete és vörös árnyalat valamint anyám szerint káosz uralkodik benne amit én szisztematikus rendszernek tekintek ezt jó anyám csökevényes agya nem fogja fel. Az egyik fal ki se látszik a hatalmas könyvespolctól ami roskadozik a természet tudományos témájú könyvektől. Az íróasztalomon házi laboratóriumom foglal helyett az éjjeli szekrényemen az üveg sakk készletem pihen, a dohányzó asztalon a hegedűm feküdt mellette a vonóval és az asztal többi részét kották borították. A földön könyvek és jegyzetek szana-szét. A falamat a periódusos rendszer és függvény táblázatok borítják valamint tudósok képei mint pl: Albert Einstein, Marié Curri, Mengyelejev vagy Da Vinci és van egy kép ami nagyban eltér a többitől mivel fénykép. Akkor készült mikor még relatíve kicsi voltam.

Aró és Rosett a fényképen

A képen én vagyok Aróval (ugyan a nagyapám de mindig is a kereszt nevén szólítottam hiszen ha rá nézek nem az a tipikus nagyapa mivel úgy néz ki mint egy római isten és ezt már mondtam neki is). Aró egyike azon keveseknek akik megértik az én zavaros lelkivilágomat. Az én családom tökéletes és annyira, hogy az már szinte fojtogat és untat így kitaláltam, hogy unalom űzőként mindenkit az őrületbe kergetek. Amikor túllövök a célon és anyám már ordibál velem akkor mindig van egy biztos menedék melyet meggyőződéssel nevezek otthonomnak és ez a hely Volterra. A város ahol igazi vámpírként viselkedhettem és ahol sose unatkozom.

De most itthon vagyok és suliba kell mennem ami szerintem teljesen fölösleges hiszen amit ott tanulnak azt én már rég tudom. Minden esetre összeszedtem magam meg a suli táskám és miután felöltöztem a konyha felé tartottam.

Már mindenki a konyhában volt kivéve a kedvenc tesómat Jane-t és a szüleinket akik már bent voltak a kórházban. Renalia éppen szendvicset evett Puszedli (Jalice-t így hívom amióta először megláttam a rózsaszín balett ruhában) pedig épp most végzett a müzlijével és egy zöld almát tett a táskájába.

-Jó reggelt!-köszönt mindenki kórusban amitől ki tudtam volna ugrani az ablakon.

-Helló!-mondtam minden lelkesedés nélkül és az asztalhoz ülve egy hatalmas mélytányérba beleöntöttem egy liter tejet (három litert iszom naponta) és ráöntöttem egy fél doboz zabpelyhet.

-Bocsi most rohanok. A suliban talizunk Rosett. Szeretlek!-trillázta az iker húgom.

-Tudom, de azzal ugye tisztában vagy, hogy attól még, hogy te biciklivel jársz mindenhova senki nem fogja követni a példád. Egy fecske nem csinál nyarat.-oktattam ki mint mindig és a válasz is olyan volt amit már megszoktam tőle.

-Nem tudhatod amíg meg nem próbálod.-mondta és a szokásos ölelés puszi-puszi után elsasszézott.

Öt perc alatt elpusztítottam a reggelimet és unottan beszélgetésbe elegyedtem Renaliával.

-Nali, tanultál a matek dogára?-kérdeztem a mellettem ülő, ábrándos tekintetű unoka húgomat.

-Tessék? Mit mondtál?-kérdezett vissza zavartan és látszott rajta, hogy most tökre nem itt van.

-Istenem, hol jár az eszed? Ne válaszolj, költői kérdés volt. Sajnos tudom mitől csöpögsz mint a fagyi augusztusban.-mondtam lemondóan legyintve.

-De olyan édi és már alig várom, hogy suliba vigyen.-mondta azzal a tipikusan rózsaszín felhős vatta cukor illatú szerelmesnek nevezett szánalmas állapotban.

-Kösz, de ez nekem túl sok infó. Hol van már Jane? Küldök neki egy sms-t.-mondtam és elővettem az aktuális telefonomat (azért aktuális mert gyakran cserélem) és villámgyorsan beírtam: 

Mi a fenét csinálsz? El fogunk késni. Gyere most azonnal! RDV

Az RDV az Rosett Demone Volturi-t jelent. A Demone olaszul démont jelent és ez a becenevem amit Aro talált ki nekem és amit csak Volterrában használok és azért írok mindig Volturit mert én úgy érzem, hogy oda inkább tartozom mint ide.

A válasz is megjött:

Fizika házit írok. JV

Hagyd a francba, majd lemásolod rólam. RDV

Jane le is száguldott és indulásra készen lementünk a garázsba ahol már Edward várt minket az ezüst Volvójának nekidőlve. 

Beszálltunk a kocsiba és Jane fül hallgatót csatlakoztatva a telefonjába Muse-t (a kedvenc zenekara) hallgatott maximális hang erőn és közben dúdolgatott. Az eső csepergett az ablakból pedig még láttam ahogy Nali felül Jacob mögé a motorjára és megmagyarázhatatlannak tűnt számomra az, hogy hogyan tudnak egymásra így nézni. 

-Jók legyetek!-mondta Edward és elszáguldott.

Megérkeztünk a suliba. A világ legunalmasabb városának legunalmasabb intézménye melyben én voltam a botrányhősnő amitől egyszerre váltam híressé és hírhedté. Ugyan az elején rengetegen próbáltak a közelembe férkőzni mondván milyen menő vagyok, de csakhamar ráébredtek, hogy ez mégsem olyan jó ötlet. A tesóim (és ebbe a kategóriába sorolom most Renaliát is) voltak az egyedüli tanulók akikkel egyáltalán szóba álltam. 

Az első óránk matematika volt. Bementünk a terembe. A stréberek a könyvüket bújták, a menők nagyban beszélgettek, pletykáltak, röhögtek és voltak sokan akik a házit csinálták. Nos, Jane is ezt csinálta a pad társam volt és hihetetlenül gyorsan másolt, én pedig elkezdtem elemezgetni a mit sem sejtő diákokat. Test beszéd, arc mimika ezek voltak melyeket mindenki néz de csak én látom.

-Sharpay, neked minden minden második szavad hazugság. Adam, te másnapos vagy és gerincre vágtad Katy-t. Christina a pasid megcsal.-mondtam fennhangon egyszerű tény megállapításaim és a legelső reakciókat Puszedlitől kaptam egy rosszalló pillantás formájában valamint Renalia és Jane halk kuncogását.

-Hogy merészelsz ilyet mondani!-sipítozott Sharpay a suli úgymond "bálkirálynője"  akinek hosszú szőke haján látszott hol ér véget az eredeti és hol kezdődik a mű, mindig a legutolsó divat szerint öltözködött és mindig volt rajta valami rózsaszín és ha ez nem lett volna elég riszálta a seggét és a kezét úgy tartotta mint egy T-rex miközben ment a tíz centis magassarkújában.

Sharpay Evans (a közellenség)

-Az én pasim szeret, azt mondta.... vagyis nem mondta....de tudom hogy szeret... tegnap is majdnem kimondta.-siránkozott Christina szánalmasan. Adam mivel épp egy kólát ivott mikor a bejelentést tettem most nagyban fuldokolt Katy pedig elpirulva hátba veregette. Úgy éreztem ez még nem elég a boldogsághoz, de már nem tudtam az osztály vérét szívni (átvitt értelemben) mert becsöngettek és Mrs. Johnson belépett. 

Kiosztotta a témazáró dolgozatokat amire 45 percet adott és én megcsináltam egy perc alatt. Odamentem az asztalához, leraktam elé.

-Ne koptassa a tollát csak írja rá hogy, 5. Amúgy nagyon szar feladatokat rakott be, én ilyeneket óvodásan oldottam meg.-mondtam unottan.

-Üljön le Ms. Cullen!

Ültem a padban vagy tíz percig és eluntam az életem mikor Sharpay keze a magasba lendült.

-Mondja!

-A 10. feladatban nem értem a kérdést.-mondta bamba képpel, nyávogós hanggal.

-Jóságos ég, te genetikailag vagy ilyen idióta vagy képzed magad? Komolyan mondom az ilyen hülye picsákat el kéne szeparálni, hogy a társadalom normális felének ne tegye tönkre az idegrendszerét.-fakadtam ki.

-Ms. Cullen, viselkedjen!-kiáltott rám a tanár.

-Maga itt a legnagyobb hülye ha nem buktatja meg az ilyen IQ szegény ember képződményeket.-mondtam higgadtan de a lehető legsértőbben.

-Azonnal menjen az igazgatóiba!-parancsolt a matektanár.

-Jól teszi tanárnő, hogy kiküldi. Nem kellenek ide ilyen idegbajosok.-mondta fölényeskedve a pink pláza picsa.

Az ajtóban voltam és mosolyogva vissza fordultam.

-Sharpay ezt neked.-mondtam mosolyogva és felmutattam a középső ujjam.

-Viszlát Ms. Cullen!-kiáltott még rám a tanár és a hangsúlyában benne volt az a "hordd el a beled" rejtett tartalom.

Miközben az igazgatói iroda felé sétálgattam vidáman azon gondolkodtam, hogy ne írjak-e  előre Arónak, hogy számítson a látogatásomra, de mivel ez eltérne a szokásomtól, hogy csak az után küldök neki sms-t miután belecsapott a csalánba (vagyis belém) a mennykő így e téren levő maradiságomat megőrizve mentem tovább és a kopogtatás után beléptem az igazgatóhoz. 

-Á, látom maga törzsvendég kíván itt lenni, a héten ez már a negyedik alkalom. Most kit alázott meg a diákokat vagy a tanárt?-kérdezte a köpcös, szemüveges, szakállas igazgató aki amióta megismert engem mintha éveket öregedett volna, teljesen belém őszült. 

-Igazgató úr nem védelemként hozom fel, de az én bűnöm az esetek 90%-ában az őszinteségem amit az emberek nem képesek elviselni, mert az igazság fáj nekik, persze ettől függetlenül várom a prédikációját a helyes viselkedésről, a megértés színlelését, a büntetés illúzióját és hogy felhívja az anyámat.

-Ilyen kiszámítható volnék?

-Ne vegye magára mindenki az.-legyintettem.

-Nos, ha így állunk változtatok a meneten, felhívom az édesanyját, de előtte elmegy az iskolai pszichológushoz mától kezdve minden nap tanítás után, most kivételesen amíg véget nem ér ez az óra.-mondta ki az "ítéletet".

Nem ellenkeztem. Feltett szándékom volt teljes mértékig kikészíteni a pszichomókust. 

Így hát bementem abba a kis szobába ahol a dili doki rendelt. Kicsi szoba volt, két fotel, egy íróasztal, egy szék és egy tipikus agyturkász kanapé volt benne. A falon rajzok voltak, egyik pocsékabb mint a másik, a függöny sárga, a fal pedig zöld volt. Pont olyan volt mint egy diliház.

-Szia! Az igazgató előre felhívott, hogy jössz. Gyere ülj le vagy inkább feküdnél?-csacsogta mosolyogva a nyúl fogú nő akit már többször láttam a folyosón.

-Ülök.-mondtam és úgy is tettem.

-Nos, beszélgessünk! Mondd el mit érzel!-kezdte.

-Érzései azoknak van akinek van lelke szóval ez a veszély engem nem fenyeget. Inkább magáról beszélnék. Munka után randija lesz. Nagy reményeket fűz hozzá. Gondolom már a menyasszonyi ruhát is kiválasztotta valamint tudja hogy hány gyereket akar a pasitól és hogy hogyan fogják őket hívni. Középkorú, van egy macskája és retteg attól, hogy egyedül marad és azért nem talált idáig párt mert a nagy Őt kereste ami arra utal, hogy baj van a racionális gondolkodásával vagy csak egyszerűen nincs birtokában. Minden esetre azt elmondhatom, hogy a pasi kereket fog oldani amint megtudja, hogy maga pszichológus, de ha nem tudja meg akkor is mert maga olyan rajongással van iránta már most egy kis levelezés után hogy az elfogja riasztani a férfit. Ha mégsem akkor csak egy éjszakás kalandra kell neki. Maga maximum akkor találna magának pasit ha belebotlana egy magához hasonló, besavanyodott középkorú Quasimodo kinézetű pasasba aki cseppet se fog hasonlítani az ideáljára, de legalább nem lesz egyedül.

-Ho..ho..hon..hon...honnan tudja?-kérdezte dadogva a döbbenettől kis idő múlva mikor már annyira magához tért hogy tudott beszélni.

-Maga szemüveges, de most kontaklencsét visel. A haját általában copfba és néha kontyba szokta hordani, de most ki van engedve. Sose használ sminket, de most van magán és nem is kevés. Sose vesz fel magassarkút most viszont az van magán. A lelkesedés amivel fogadott nem megszokott magától mivel általában bús és visszahúzódó, de most ki van virulva, a telefonját pedig öt másodpercenként nézi tehát azt várja, hogy randi előtt még lefixálnak mindent vagy enyelegnek kicsit, de ez nem történt meg tehát csak egy éjszakás kalandot akar. A macska szőrt látom a szoknyáján amit megint ritkán hord. A többi már következtetés és egyébként rúzs ragadt a nyúl fogára. Egyéb kérdés?

Ekkor megszólalt a csengő.

-Nincs. Remek akkor sok sikert a randihoz.-mondtam és kimentem a takony zöld színű szobából magára hagyva a dili dokit aki még mindig tátott szájjal ült és már a síró görcs kerülgette. 

A következő órámra már nem jutottam el mert anyám megjelent vörös sportkocsijával és hazavitt. Útközben gyorsan írtam Arónak egy sms-t:

Bajban vagyok. Foglalj jegyet. Megyek haza. Szeretlek. RDV

A kocsiban néma csend volt. Anyámról világosan lelehetett olvasni a dühöt, a csalódottságot és a tehetetlenségtől kiváltott haragot. Fogait összeszorította, tartása merev volt és hallgatott.

-Miért csinálod ezt?-kezdte halkan-MIÉRT? Mindent megkapsz, mindent megengedünk neked és ez a hála? Hálátlan és önző vagy nem törődsz a családunk hírével és szégyenbe hozol minket. Már nem is tudom ki vagy. Egy hónapig szobafogságban leszel, se sakk, se vívás, se hegedű. MEGÉRTETTED?-tört ki belőle majd ismét hallgatásba burkolózott, de éreztem, hogy ennek korán sincs vége. Sajnáltam anyámat ilyenkor, de a cél szentesíti az eszközt, az én célom pedig az, hogy előrehozott érettségit tehessek mindenből, utána Aróhoz költözhessek Volterrába és vegyészként dolgozhassak.

Otthon Anya kitett engem és elszáguldott anélkül, hogy bármit is mondott volna, a vezetés mindig megnyugtatta.

Bementem a házba. A nappaliban Apu állt karba tett kézzel senki más nem volt otthon.

 Rosett

-Szia Apu!-köszöntem.
Na Ő volt az akit végképp nem akartam bántani, de mindig sikerült.

-Gyere ülj le!-mondta és Ő is így tett.-Nézd kincsem, ha valami bánt azt nyugodtan elmondhatod. Kérlek, nem tudok segíteni ha nem mondod el mi zavar. Talán nem kapsz elég figyelmet vagy valami más?

-A mi családunk tökéletes. Én nem vagyok az. Nem illek be a képbe. Nem szeretek itt lakni. Aronál szeretnék élni. Utálom a sulit, mert unatkozom és ez az egész város és család...egyszerűen...unalmas.-tört ki belőlem az igazság amit még sose mondtam el.

-Sejtettük, hogy ez a bajod csak nem voltunk benne biztosak.-mondta halvány mosollyal.

-És?

-És nem szeretnénk ha darabokra hullana a család, így is Alec Volterrában lakik és nagyon hiányzik édesanyádnak és Jane-nek. Nem szeretnénk téged is elveszíteni. Látod itt van Rose, Emmett, Jasper, Alice, Edward és Bella gyakorlatilag felnőttek mégis velünk laknak és ennek az az oka, hogy szeretnek itt lenni. Nem olyan rossz a tökéletesség sőt mondok valamit senki és semmi se tökéletes és olyan jól megvagy a testvéreiddel nem értem miért akarnál elmenni.

-Mert itt nekem nem jó és ha most megbocsájtasz még be kell pakolnom. Megyek Aróhoz.

-Miért menekülsz folyton. A struccpolitika rossz taktika. Nem menekülhetsz mindig a büntetés elől. Vállalnod kell a tetteidért a következményeket.

-Minden lelkiismeretes ember ezt csinálná, de nekem nincs lelkem. Ha csak feleolyan jó ember lennék mint ti nem okoznék csalódást, de én ilyen vagyok törődjetek bele.-mondtam és a szobába rohantam összecsomagolni.

A repülőút ugyanolyan borzasztó volt mint mindig. Kínzott a bűntudat és ezt is utáltam. Miért van bűntudatom, hiszen csak a szabadságomért küzdök?

Amint a gépről leszálltam és meg pillantottam Arót abban a pillanatban minden rosszat egy szempillantás alatt elfelejtettem és rohantam a karjaiba. Magához ölelt.

-Örülök, hogy itt vagy drága kis Demoném!-mondta és megpuszilta a fejem.

-Te vagy az első aki ezt mondja ma.-mondtam féloldalas mosollyal és szorosabban öleltem magamhoz a nagyapámat, az egyetlen embert (pardon, vámpírt) aki megértett.