38. rész Karácsony Cullenéknél 1.

Irene szemszöge

A hó nagy pelyhekben szállingózott a fagyos levegőben. A kocsim ennek ellenére ugyanolyan gyorsan vitt munka helyemre ahogy azt már megszoktam.
 A karácsonyi időszak egy lidérces rémálom volt számomra amióta csak az eszemet tudom. 16 éves voltam amikor a szüleimet megölték és azóta is minden karácsonyt egyedül töltök (az előtt se volt sokkal jobb, de legalább nem voltam egyedül). A házamban soha nem állítottam karácsony fát, nem díszítettem és nem is főztem semmit. Még a tévét se mertem bekapcsolni nehogy valami csöpögős karácsonyi szutykot találjak a több száz csatorna között. 24-én és az azt megelőző hetekben előszeretettel nézek a whiskys üveg aljára, majd miután már kellő képen öntudatlan állapotba kerülök elvonszolom magam az ágyamig amire ájultan zuhanok össze és ez így megy minden évben. Most se tervezem másképp. Gyűlölöm a karácsonyt, mert arra emlékeztet, hogy milyen egyedül vagyok ebben a nagy világban.
Komor töprengésemből az úti célomhoz való megérkezésem zökkentett ki. Imádtam Rosett-el dolgozni még annak ellenére is, hogy nem igazán tudja hogyan kell egy normális emberi lénynek viselkednie. Nem tudtam betelni sötét kisugárzásával és hideg profizmusával ami csak úgy áradt belőle. Mind e mellett még bujkált benne valami amit nagy erővel próbált leplezni: szív. Azonban bárhogy is próbálta rejtegetni lelkének létezését mindig volt olyan véletlen gesztusa, elejtett szava ami határozottan azt mutatta, hogy a fagyos felszín érző, kedves sőt mi több gondoskodó lelket takar.
A laborba belépve hirtelen szembe találtam magam hőn áhított professzor asszonyommal.
-Irene, merényletet tervezek ellened.-közölte bujkáló mosollyal amit úgy szerettem.
-Ijesztő vagy. Ugye tudod?
-Ez nem újdonság.-legyintett-A karácsonyi undortól vezérelt ivászatodat szeretném ha elnapolnád, mert 24-én feltett szándékom, hogy elrabollak.
-Meg se kérdezem, hogy honnan tudod. Egyébként mit tervezel?
-Meglepetés. Nyolcra érted megyek. Lehetőleg hozd a formád és add önmagad.
-Milyen is a formám?
-Elegáns és pofátlanul szexi.-kacsintott rám mire a szívem hevesen reagált és az arcom azonnali szín változáson ment keresztül.

~*~

Fogalmam se volt róla, hogy Rosett hova akar vinni karácsony este, de abban biztos voltam ha Ő velem van akkor jól fogom magam érezni.
Izgatottan készültem egész nap. A hajamat kiengedtem, ízlésesen kisminkeltem magam és egy csipkés estélyit vettem fel. 8:00-kor csöngetett be Rosett.
Mikor kinyitottam az ajtót egy királykék ruhás, hosszú barna hajú elbűvölő nőt találtam magam előtt.
-Remélem lelkileg felkészültél!-mondta mosolyogva és közelebb lépett.
-Nem igazán tudtam, mivel azt se tudom, hogy mire számíthatok.-feleltem őszintén.
-Ha valami velem kapcsolatos csak a legrosszabbra.-és átölelve a derekamat megpuszilta az arcomat.
Rosett közelsége, illata és ajkának gyöngéd érintése a bőrömön úgy elbódított, hogy beleremegett a térdem.
-Mi a baj?-nézett rám aggódó tekintettel.
-Semmi. Csak ezt váltod ki belőlem.

Erre Ő elégedetten elmosolyodott, megfogta a kezemet és a kocsijához kísért. Kinyitotta nekem az ajtót és miután beszálltunk mindketten, olyan gyorsan elszáguldottunk, hogy kezemmel pánikszerűen kerestem valamit amibe belekapaszkodhatok és ez a valami történetesen Rosett karja volt. 

~*~

A kocsi olyan volt mint a gazdája. Ön és köz veszélyes, félelmetes és gyönyörű. Miután végre leállt a motor hálát adva az égnek vánszorogtam ki a kocsiból észre se véve hova érkeztünk.
-Gyilkos a vezetési stílusod.
-Ez nem újdonság, de ha szeretnéd visszafelé mehetünk lassabban.-mondta bocsánat kérő pillantással.
-Megtennéd?-lepődtem meg.
-Érted? Bármit.
Csak most vettem észre, hogy egy meseszép havas erdő kellős közepén vagyunk, előttünk pedig egy hatalmas, modern ház áll melynek falai padlótól-plafonig ablaküvegből voltak. A fákon égők fénylettek és az ajtón ezüst adventi koszorú lógott.
-Hol vagyunk?-kérdeztem.
-Üdvözöllek Forksban.-mondta újra hűvös modorra váltva.
-Ez az otthonod?-kérdeztem döbbenten.
-Nem. Csak itt születtem és nőttem fel, de ez soha nem volt az otthonom.-hangjából némi sértettség és szomorúság csengett így nem tudtam magamnak parancsolni és együttérzően megöleltem.
-Elhoztál a családodhoz karácsonyra?-kérdeztem meghatottan.
-Nagyon úgy tűnik.-vigyorodott el.
-Csak az a baj, hogy....
-Mi a baj?-kérdezte ijedten.
-Nem tudom, hogy illik viselkednem ilyen helyzetben. Már azt sem tudom milyen egy normális család.-sóhajtottam.
-Én se nyugodj meg.-mondta a tipikus "leszarom a világot" stílusban ami valamiért nevetésre késztetett.
Kézen fogva mentünk az ajtóhoz amin még kopogtatnunk se kellett, mert egy magas, arany hajú és szemű, jóképű férfi nyitott ajtót.
-Boldog karácsonyt!-mondta kedvesen.
-Neked is Apu.-mondta Rosett és megölelte a férfit.
Én csak döbbenten néztem az apa-lánya párost akik akár testvérek is lehetnének kor alapján.
-Apa, had mutassam be Dr. Irene Adlert! Irene, Ő pedig az apám, Dr. Carlisle Cullen!-mutatott be minket egymásnak.
-Nagyon örülök, hogy végre megismerhetlek! Már nagyon sokat hallottam rólad.-mondta és jéghideg kéz fogásban részesített egy szív melengető mosollyal ellensúlyozva.
-Én is örülök bár én az utóbbit nem mondhatom el.... mármint Rosett sose beszél a családjáról.-magyarázkodtam zavartan.
-Ne szabadkozz, nem is a lányomról lenne szó ha mást állítanál.-nevetett.
-Na jó. Haladjunk, még így is legalább fél óra mire lefutja a tisztelet köröket.-forgatta a szemét Rosett és a derekamat átkarolva vezetett a nappaliba.
A szoba az ezüst és kék minden árnyalatában pompázott és a közepén egy hatalmas és gyönyörű, a szoba színeiben játszó karácsony fa állt. A nappaliban valóban sok ember volt ahogy azt Rosett előre megmondta és bár nem sokan hasonlítottak egymásra, az arany szem pár mindannyiuk közös ismertető jegye volt.
-Oké, akkor gondolom mindenki hallotta a bemutatást szóval fölösleges még egyszer megtennem. A neveiteket meg ne zúdítsátok rá, úgy se jegyzi meg mindenkiét egyből.-utasította a családját a szerelmem.
-Ez amúgy sem állt szándékunkban.-mondta egy roppant elegáns nő aki feltűnően hasonlított Rosettre.
-Mertem remélni Anya.-felelt kissé kimérten.
-Ha már Irene-t nem rohamozhatjuk meg, téged lehet?-kérdezte a legmagasabb fiú aki valamiért egy grizzlire emlékeztetett.
-Kérlek ne fárassz Emmett!-csóválta meg a fejét mosolyogva.
-Akkor majd én fárasztalak. Szia, Jane Volturi vagyok!-szaladt hozzá egy szőke hajú apró lány.
Kezet ráztak majd szorosan megölelték egymást.
-Hiányoztál húgi.-mondta őszinte mosollyal Rosett.
-Milyen húgi? Pajzán gondolat se voltál még, mikor már én rég a világon voltam.-mondta tettetett felháborodással Jane aki valóban nagyon fiatalnak tűnt.
-Ó ezer bocsánat! Akkor, kezdem ellőről. Hiányoztál vénasszony.-nevetett.
-És én nem is hiányoztam?-kérdezte egy másik lány aki nagyon hasonlított Rosettre ebből pedig arra következtettem, hogy Ő az ikertestvére.
-Puszedli, csak nem hazataláltál? Pedig már kezdtem reménykedni, hogy a karácsonyt valami éhező ország megsegítésével vagy az eső erdők megmentésével töltöd.-mondta ironikusan, de hangnemével szöges ellentétben állt az az ölelés amiben részesítette testvérét.
-Valami hiányzik. Hol van Jacob?-kérdezte.
-Rászóltam, hogy bűzölögjön odakint.-felelte egy szuper modellt meghazudtolóan szép, szőke lány aki Emmett öleléséből szólt ördögi vigyorral.
-Ezért nincs bent Nelly sem.-magyarázta egy barna hajú nő a zongora mellett állva aki az imént a bozontos hajú zongorázó pasival enyelgett.
Ebbe a sok rokonba és névbe valóban belesajdult a fejem.
-Olyan udvariatlanok vagytok! Most a vendéggel kéne foglalkoznunk!-korholta őket az anyuka.
Most éreztem csak igazán zavarban magam és segély kérően szorítottam meg kedvesem kezét.
-Mire vagy kíváncsi Anya?-kérdezte gyanakvóan Rosett.
-Mindenre.-vágta rá.
-Vegyész, tíz hónapja visel el a laborban ahol együtt dolgozunk, imádja a Nutellát, jó a háza, szar a reflexe bár fejlődő képes és nem bírja a vezetési stílusomat. Dióhéjban ennyi. Egyéb kérdés?-hadarta kimentve a válaszadás elől.
-Már csak egy. Mi is van köztetek pontosan?

37. rész Sokk terápia Rosett módra

Rosett szemszöge

A feje tetejére állt a világ. Szó szerint. A hálószobám plafonjából kiálló vas rudat az utóbbi két hónapban egyre gyakrabban használtam és mára már napi szinten erről lógtam fejjel lefelé, mint egy nagyra nőtt denevér.

A gondolatok idegesítően őrült sebességgel cikáztak az agyamban.

A robbanásra vagy ezer teóriát gyártottam, hogy mi is okozhatta, de valahogy egyiket se lehetett bizonyítékkal alátámasztani. Ha engem valaki ki akar iktatni, hát jöjjön csak, de Irene-t, az ÉN IRENE-OMAT SENKI SEM BÁNTHATJA!

Már nem is emlékszem pontosan mikor szerettem bele, talán amikor először válaszolt egy ironikus megjegyzésemre teljes magabiztossággal és bátorsággal. Láttam benne a tüzet ami olyan szenvedélyessé és elképesztően csábítóvá tette számomra, hogy nem tudtam parancsolni az érzelmeimnek. Úgy vonz, mint egy mágnes és ha biológiailag képes lennék, belehalnék a gyötrelembe amit okoz nekem a puszta jelenlétével. Olyannyira szeretem, hogy mikor nincs velem úgy érzem, a szívem egy darabja kiszakad belőlem és az vele marad.
Ez a fajta ragaszkodás viszont veszélyes. Még soha nem voltam szerelmes és nem is terveztem annak lenni, de most mégis megtörtént és ezért tiszta szívből gyűlölöm Irene-t.
Megcsörrent a mobilom így egy elegáns szaltóval leugrottam a "denevér vackomról".
A kijelzőre nézve erősen elgondolkoztam, hogy fel akarom egyáltalán venni, de az énem "jobbik fele" rám parancsolt így fogadtam a hívást.
-Szia Apa!-mondtam melankolikus hangon.
-Szia Kicsim! Régen beszéltünk, gondoltam felhívlak. Hogy vagy?-mondta mindig kedves hangján.
-Mit szólnál ha ezt személyesen beszélnék meg?-ajánlottam fel.
-Ilyen nagy a baj?-kérdezte aggodalmasan.
-Igen is meg nem is. Igazából nyugodtabb vagyok ha nem hallja a beszélgetésünket az egész család.-válaszoltam és a háttérben már hallottam is anyám lemondó sóhaját.
-Rendben. Mikor menjek? Már elég késő...
-Mondjuk tíz perc múlva.-szakítottam félbe.
-Kincsem, fél óra az út hozzád.-mondta szelíden kioktatva.
-Igen egy normális kocsi számára, de tudtommal a te Mercédeszed motorja fel van tuningolva Emmettnek hála. Akkor nem sokára találkozunk.-és bontottam a vonalat majd telefonomat az éjjeli szekrényre rakva, visszakapaszkodtam korábbi helyemre, hogy addig is saját gondolataimban fuldokolva forrjak a szerelem gyötrelmében.

~*~

Tizenöt perc múlva hallottam leparkolni Apát a házam előtt. Leugrottam a vas rúdról és az ajtóhoz mentem.

-Szia Apa! Késtél.-üdvözölte a magam módján amint kinyitottam az ajtót.

-Szia Rosy! Hiányoztál.-mondta és szeretet teljesen magához ölelt. (Mellékesen megjegyezném, hogy csak Ő hív engem Rosy-nak.)

Miközben a nappaliba mentünk figyelmemet nem kerülte el az ahogyan apám tekintete ide-oda cikázott a káosz általam megalkotott speciális esetén melyet én logikusan átgondolt és precíz rendszernek tartottam.
-Foglalj helyet!
-Ennyire sokkoló ami most következik?-kérdezte erőltetett nevetéssel.
-Igen. Borzalmas dolog történt velem és úgy érzem belepusztulok ha tovább titkolom.-kezdtem bele.
-Nagyon megrémítesz. Ugye tudod?-mondta növekvő aggodalommal és gyengéden megfogta a kezem, hogy erőt adjon a folytatáshoz.
-A diagnózis egyértelműen azt mutatja, hogy a világ legveszedelmesebb betegségét kaptam el. Apa, szerelmes vagyok.-mondtam elcsukló hangon.
Apunak nagyra kerekedtek a szemei, sóhajtott majd töprengve elgondolkozott.
-Ha ezt bármelyik másik gyerekem mondaná arra azt mondanám oké, de te kissé....., hogy is fogalmazzak.....érzelmileg labilis vagy egy rendes, működő, emberi kapcsolathoz.-próbálta finoman a tudtomra adni, hogy rossz ötlet.
-Már ezzel nem tudok mit kezdeni. Megtörtént és kész.-sóhajtottam.
-Legalább normális a pasas?-kérdezte és próbált tipikus atyai szigort erőltetni a hangjába ami valamilyen oknál fogva sose jött neki össze.
-Az illető nő.-mondtam lassan tagoltan.
Apám láthatóan sokkot kapott. Tátott szájjal és döbbent tekintettel bámult a földre.
A csönd már öt perce tartott amit elég röhejesnek tartottam így szinte kötelességemnek érzetem megtörni azt.
-Szükséges orvosi beavatkozás vagy csak teátrálisan rájátszol az amúgy is ironikus szituációra? Esetleg hívhatok pszichológust ha akarsz róla beszélni. Ismerek is egyet a neve Jalice Cullen.-próbáltam elviccelni a dolgot, de a hangom erre képtelen volt így a szokott hűvösség és némi sajnálat csengett ki belőle.
-Na ezt, hogyan fogjuk édesanyádnak tálalni, hogy ne boruljon ki?-tette fel a megválaszolhatatlan kérdést mivel köztudott tény volt, hogy anyám mindentől képes volt kiborulni ami nem illett bele az Ő tökéletesen elképzelt kis álom világába.
-Miért érzem úgy ha a végén tényleg csoport terápiára lesz szükség Puszedli közreműködésével?-forgattam a szemem.
-Több komolyságot!
-Oké. Akár tetszik a családnak akár nem én szeretem Irene-t és ezen először is képtelen másodjára pedig nem vagyok hajlandó változtatni.-jelentettem ki makacskodva.
-Én maximálisan tiszteletben tartom a döntésed. Számomra fontos, hogy boldog légy, de azt, hogy a többiek, hogyan fognak reagálni nem tudhatom. Nem kezeskedhetek arról, hogy pozitívan fognak hozzáállni. Egyáltalán miért nekem mondtad el? Aró tud róla?
-A férfiak mindig pozitívan viszonyultak két nő kapcsolatához mivel bizonyított tény, hogy szexuális vágyálmuk 60%-át teszi ki ez a képzelgés.-mondtam pimaszul mosolyogva-Egyébként Aró és Sulpi nagyon örültek amikor megtudták még meg is akarták ismerni, de én nem akartam kockáztatni.
-Vegyük úgy, hogy az első mondatot nem hallottam és ennek fényében megkérdezném tőled, hogy hozzánk már elmernéd hozni Irene-t mondjuk karácsonyra bemutatni?
-Miért is ne? Anya biztosan élvezetesnek fogja találni a szent estét.-és gondolataimban már gonosz vigyorra húzott szájjal dörzsöltem össze tenyereimet, hogy anyám, hogy fog majd reagálni a sokk terápiának is beillő látogatásra. Bár a kis ördög kétségtelenül megmozdult bennem, szíven hevesen kezdett verni a gondolatra, hogy a karácsonyt a szerelmemmel tölthetem.