FELHÍVÁS!

Kérlek titeket kedves olvasóim, hogy mielőtt az újabb fejezetet felraknám nézzétek meg a Varázslótanonc című filmet!
Ezt csak azért javasolom, hogy értsétek a következő részt. Nem kötelező, de nem is árt.
Az én történetemben persze lesznek változtatások (mint eddig is) szóval ne ragaszkodjatok majd görcsösen a film történetébe.
Íme egy kis ízelítő a filmből:

10. fejezet Megállapodás

Thalia szemszöge

Mikor "haza" mentünk az este hátralévő részét olvasással töltöttem.
Reggel felvettem a ruhámat amit én raktam be vadászatra.
A bőröndömben szépen becsempészett íjamat és nyílvesszőimet vettem elő. A nyílhegyet a nyitható Volturi medálomban csempésztem be az országban. Miután összeszereltem a nyílvesszőimet Jane-hez mentem.

Thalia vadászatra készen

-Angyalkám, gyere megyünk vadászni!-mondtam vidáman a lányomnak.
-Anya, te miben vagy?-kérdezte félig nevetve félig szörnyülködve.
-Ruhában.-hangzott tőlem az egyszerű válasz.
-Azt látom, de milyenbe? Mintha most léptél volna ki a Robin Hood-ból.
-Inkább ez legyen piszkos mint a többi- legyintettem.
-Ugyan Anya, te olyan szépen iszol, hogy soha nincs egy folt se a ruhádon.
-Na jó győztél. Azért vettem fel ezt mert Heidi pakolt be nekem.-vallottam be.
Jane felnevetett csilingelő hongon.
-Akkor már mindent értek. Nem akartál tűsarkúban és Gucci cuccban vadászni.-nevetett még mindig.
-Pontosan.-mosolyodtam el.
-Én Emett-ékkel megyek vadászni délután. Te csak menj nyugodtan.-mondta biztatva.
-Úgy lesz.-kacsintottam rá, adtam neki két puszit és kiviharzottam a házból.
A küszöbön Carlisle és Edward állt.
-Miért hoztál magaddal íjat?-kérdezte értetlenkedve Ed.
-Szerintem így emberségesebb. Így nem én ölök csak a nyílvesszőm.-mondtam válaszképpen és az ölni szónál megborzongtam.
-Még sose találkoztam ilyen vámpírral, mint te.-mondta áhítattal Carlisle.
-Apa, előremegyek biztosítani a terepet.-mondta Edward és elsuhant.
Ketten maradtunk. Carlisle még mindig nem vette le rólam a szemét.
-Ilyen rémesen festek?-kérdeztem szemeimet lesütve.
-Pont, hogy gyönyörű vagy. Csak azon gondolkodtam, hogy hol tanultad meg az íjászatot.-mondta töprengve.
A kérdése jogos volt. A vámpírok nem szoktam emberi harcmodort tanulni, mert nincs rá szükségük.
-Hát elég régen volt vagy csak én érzem úgy. Volt egy Balthazar Blake nevű mesterem aki mágus volt. Apám akkoriban a haderőnk erősítésén fáradozott és Őt hívta meg, hogy segítsen. Nos, Balthazar tanította a harcosokat, de nem járt sikerrel egyvalaki kivételével. Aki én voltam. Attól a perctől fogva elválaszthatatlanok lettünk. Mindent megtanított nekem amit csak tudott még az íjászatot is.-mondtam szomorúan.
-És mi történt?-kérdezte kíváncsian Carlisle.
-Eltűnt. Soha többé nem láttam viszont.-suttogtam és egy könny csordult ki a szememből.
Fájdalmas volt felidézni régi kedvesemet aki csak úgy, egyik napról a másikra rejtélyes módon eltűnt. Azon a napon úgy éreztem nincs több esélyem a boldogságra. Balthazar elhitette velem, hogy van értelme élni. Amikor elhagyott úgy éreztem minden hazugság volt. Az, hogy megszülettem, szerelmes voltam, anya lettem, uralkodom. Ez mind csak a sorsom gonosz tréfája. Összetörtem, meghaltam és mégis élek. De miért? Mi értelme van az életemnek ha nem lehetek boldog?
Villámgyors mozdulattal előkaptam egy nyilat és egy messzi fenyő tetején lévő tobozt találtam vele telibe.
-Úgy tűnik a tudásomat nem csorbítja az idő.-mosolyodtam el. Csak az a baj, hogy az emlékeimet se fakítja.-gondoltam hozzá szomorúan.
-Felmegyünk érte?-kérdezte Carl miközben kézen fogott és a fenyő felé húzott.
-Szívesen mennék, de nem tudok fára mászni.-mondtam kissé szégyenkezve úri neveltetésem miatt.
-Azért vagyok itt.-húzta féloldalas mosolyra száját.
Hirtelen felkapott a hátára és villámgyorsan felkapaszkodott a magas fenyő legtetejére.
Nevetségesnek éreztem magam olyan esetlenül csimpaszkodtam rajta.
-Hogy tetszik a kilátás?-kérdezte.
Hatalmas zöld erdő. A közelben csordogáló kis patak. A nap erőtlenül sütött le a vastag felhőréteg alól. A rétet ahol tegnap este voltunk apró, színes virágok díszítették.
-Gyönyörű, de ugye nem esünk le?-kérdeztem aggodalmasan.
-Ne félj vigyázok rád! -ígérte meg.
Ez a mondat egész különleges értelmet kapott Carlisle oltalmazó tekintetének kíséretében. Biztonságban éreztem magam.
-Megvan a nyilam.-mondtam miközben visszatettem a többi közé. E mozdulatsor közben persze egy pillanatra sem engedtem a jóképű orvost.
-Tériszonyod van?-kérdezte furcsa reakcióm láttán.
-Nem hiszem, csak még nem csináltam ilyet és félek az ismeretlentől.-mentegetőztem.-Lassan lemehetnénk.-mondtam reménykedve.
-Nem várjuk meg amíg visszajön Edward?
-Drága Carlisle-om vigyél le kérlek! Nem örülnék neki ha leesnék. Még a végén megsérülnél, azt pedig nem tudnám elviselni.-mondtam miközben lábaimat szorosabban összefontam a derekán, kezemmel gyönyörű arcát simogattam és arcon csókoltam.
-Miért van az, hogy nem tudok neked ellenállni?-tette fel a költői kérdést miközben egy ugrással a földön teremtünk és még a levegőben a hátáról előre vett a karjaiba. Szenvedélyesen nézett rám és az ajkaink közötti távolság egyre csökkent. Már majdnem összeért, amikor...
-Szabad a pálya, nincs erre senki.-kiáltotta hirtelen messziről Edward.
Gyorsan kiugrottam Carlisle karjából és kecsesen a földre érkeztem.
-Akkor menjünk!-mondtam megkönnyebbülve.
Hihetetlen. Majdnem csókolóztunk. Teljesen elment az eszem. Nem engedhetem, hogy újra összetörjék a szívemet. Még egy csalódást nem élnék túl. Hogy lehetek ilyen naiv? Miért szeretek bele mindig valakibe és hiszem azt, hogy ez örökké tart? Hosszú életem során kétszer voltam szerelmes aminek az eredménye az lett, hogy az első férjem Octavianus meghalt, Balthazar pedig eltűnt. Eleget szenvedtem. Nem bírom tovább.
-Keletre van egy puma.-jelentette ki Edward.
Mint az őrült rohantam, amikor már lövő távolságon belül kerültem felugrottam a levegőbe célba vettem a pumát. Pontosan a szemei közé céloztam. Azonnali halál, nem szenvedett az állat.
Miután jóllaktam  a fiúkhoz fordultam.
-Mehetünk vissza.
-Biztos, hogy ennyi elég volt?-kérdezte bizonytalanul Carlisle.
-Igen, ennyi bőven elég volt.-mondtam határozottan.
Rohanva mentünk vissza így pár másodperc múlva már otthon is voltunk.
-Most már mehetek Bellához?-kérdezte türelmetlenül Edward az apját.
-Persze, menj csak nyugodtan.-mondta.
Hihetetlenül gyorsan bevágta magát egy ezüst Volvóba és padlógázt adva neki száguldott el.
-Szerintem beszélnünk kéne.-kezdte Carl.
-Én is úgy gondolom.-mondtam sóhajtva.
-Rendben kezd te!-mondta udvariaskodva.
-Carlisle én azóta vonzódom hozzád amióta elsőnek megpillantottalak, de rengeteget szenvedtem, már kétszer is összetörték a szívemet és úgy vélem ha ez még egyszer megtörténik én azt nem élem túl. Kérlek bocsáss meg, de nekem még idő kell ahhoz, hogy megtudjak benned bízni!-mondtam halkan arany szemeibe nézve.
-Megértelek és ígérem várni fogok ameddig csak akarod.
Kezetcsókolt nekem, kinyitotta előttem az ajtót és bementünk a házba.
"Várni fogok ameddig csak akarod"-ismétlődött meg gondolataimban Carlisle utolsó szavai.
-Rendelkezésünkre áll az örökkévalóság.-gondoltam magamban és szomorúan elmosolyodtam.

  A majdnem csók

Thalia érzelmei:

9. fejezet Eközben

Esme Cullen szemszöge

Carlisle és Thalia kimentek a házból.
-Nem vagy féltékeny Esme.-jelentette ki Jassper.
-Miért kéne annak lennem két hét és elválunk.-mondtam határozottan.
-Én azért sajnálom. Nagyon hiányozni fogsz.-mondta szomorúan Alice.
Egy pillanat alatt mellette termettem és megöleltem.
-Ne aggódj nem tőletek válok el csak az apátoktól. Bármikor meglátogathattok és Carlisle-al se szándékozom haragban lenni szóval biztos én is jövök még hozzátok.-mondam bíztató mosollyal.
-Akkor jó.-nyugodott meg.
Tovább rajzolgattam egy szoba berendezését. Öt perc múlva rájöttem, hogy ugyanolyan stílusú mint az összes többi rajzom. Dühbe gurultam. Lehetetlen, hogy csak ennyi teljen tőlem.
Jazz megérezte a nem épp nyugodt hangulatom és gőzerővel próbált megnyugtatni.
Nem csak arra lettem figyelmes, hogy a haragom ahogy jött már el is párolgott, hanem arra is, hogy valaki lejön a lépcsőn.
-Szép jó estét mindenkinek! Lejöhetek köreitekbe?-mondta széles, szívdöglesztő mosollyal Leon.
-Persze, tedd le magad!-mondta lazán Alice.
Jassper közelebb húzódott kedveséhez. Hát igen, mindig is féltékeny típus volt.
Leon leült mellém. Kárminvörös szemeit rám emelte és fogvatartotta egy végtelennek tűnő pillanatra. Aztán a lapra nézett amit a kezemben tartottam. Figyelmesen tanulmányozta és féloldalasan elmosolyodott (pont úgy mint Edwárd és néha Carlisle is szokott).
-Letisztult minimal art fűszerezve angolszász elemekkel és egy leheletnyi klasszicizmus.-mondta bársonyos hangon.
-Pontosan, de te hol tanultál lakberendezést?-kérdeztem hitetlenkedve nagyfokú tudásán.
-Sehol csak sok helyen jártam, kellően régóta élek ahhoz, hogy a legtöbb stílust átélhettem és Aro Volturi az apám aki ugyebár a művészetek éjszakai patrónusa.-nevetett.
-Ez lenyűgöző.-lelkendeztem.
Talán segít nekem abban, hogy kilendüljek az alkotói válságomból.
-Megnézhetném a többi munkádat? Nagyon érdekel a... stílusod.-mondta huncut mosollyal.
Ó jaj. Hát igen, férfiból van és ráadásul olasz. Csak ne lenne ilyen jóképű, de miért is ne elvégre már szinte elvált, független nő vagyok. Carlisle meg szintén ezt csinálja Thalia-val. Akkor meg minek aggódni?
-Persze, menjünk fel a dolgozószobámba!-mondtam szempillámat rebegtetve.
Felmentünk az alkotó szobámba.
Az asztalomon heverő takaros kis kupac papírhoz száguldottunk. Leon szakértő szemmel vizsgálta meg az összeset.
-Nagyon elegáns és bájos a stílusod, de eléggé egyhangú. Szerintem más kultúrák építészeti stílusát is tanulmányoznod kéne.
-Két hét múlva azt fogom tenni.-mondtam boldogan.
-Mert mi lesz akkor?-kérdezte kíváncsian.
-Akkor lesz a válásom.-mondtam tárgyilagosan.
-Kitalálom. Szabadságra vágysz és megakarod valósítani a vágyaidat.-mondta sokatmondó mosollyal.
-Igen. Honnan tudod?
-Te olyan vagy, mint egy gyönyörű hattyú. Szabad. Téged nem lehet és nem is szabad kalitkába zárni.-mondta gyönyörködve nézve rám.
-És te milyen vagy?-érdeklődtem.
-Hasonlítok hozzád, én is imádom a szabadságot, de amíg te szelíd vagy addig én vad, mint egy musztáng. Volterrában, ahol minden a kötelességről szól nem igazán fogatták el ezt a tulajdonságom.
-Ha olyan vagy, mint én akkor biztos jól kijövünk majd.-mondtam ragyogó mosollyal.
-Csak, hogy tudd én sose zárnálak kalitkába.-mondta miközben nagyon közel jött hozzám.
Megsimogatta az arcomat és csókot nyomott a nyakamra.
-Most megyek. Kérlek két hétig ne próbálkozz újabb szobatervvel. Majd ha végre szabad leszel.
-De mit csináljak addig?-kérdeztem tanácstalanul.
-Találd ki hova megyünk két hét múlva!-mondta féloldalas mosollyal.
-Megyünk?-kérdeztem meglepve.
-Nos kell egy tanár aki jártas az európai kultúrában.-kacsintott rám és kisuhant a szobából.
Boldogságomban táncra perdültem és kezemet mozdulatlan szívemre tettem.
-Tudom, hogy most őrülten gyorsan dobognál.-mondtam fülig szaladt szájjal és szívecskéket rajzolgattam az egyik tervrajzom szélére.

Esme Cullen

Leon Volturi

Esme érzelmei

8. rész Őrangyal

Thalia szemszöge

Az, hogy Apával beszéltem nem könnyítette meg az ittlétet, de ezt a lépést muszáj volt megtennem.
Beesteledett. Még mindig abban a kosztümben voltam amiben utaztam így átöltöztem valami hétköznapiba (már amennyire hétköznapinak számít a Gucci és a Versace mivel csak ilyen márkájú ruhákkal rakta tele a bőröndöm Heidi).
Lementem a nappaliba. Alice és Jassper összebújva tévét néztek mellettük Esme pedig rajzolgatott.
-Nem zavarok? Leülhetek hozzátok?-kérdeztem félénken.
-Ne viccelj! Huppanj ide!-mondta mosolyogva Esme.
-Köszönöm!
-Ugyan Lia ne butáskodj most nem Volterrában vagy, nem kell az etikett szerint  mindenre engedélyt kérned!-vigyorgott Alice.
-Hagyd, még zavarban van amióta hazajöttünk.-mondta Jassper nyugodtan kedvesének miközben átkarolta a vállát.
De jó is lehet szerelmesnek lenni! Amikor valaki feltétlenű szeret és csak érted él.
Nagyot sóhajtottam.
-Honvágy?-kérdezte kedvesen Esme.
-Igen.-mondtam a féligazságot.
-Mit szoktál szabadidődben csinálni?-kérdezte Alice elterelő hadműveletként.
-Hangszeren játszom főleg zongorán, balettozom, olvasok és a gyerekeimmel vagyok.
-Zongoráznál nekünk egy kicsit?-kérdezte Esme.
-Csak ha szabad.
-Edward biztos megengedi.-mosolygott.
Leültem a gyönyörű fekete hangszer elé. Elefántcsont billentyűk, pont mint otthon.
Az ujjaim könnyed mozgással, lágyan táncoltak a zongorán.

A zene amit Thalia játszott

Lépteket hallottam a lépcsőn így kinyitottam a szemem. Carlisle jött le.

-Olyan gyönyörűen zongorázol, hogy azt hittem Edward jött haza.

-Ugyan már, szerintem Lia jobban zongorázik.-mondta csilingelő kacagással Alice.

-Ezzel arra akartam célozni, hogy Thalia csodásan játszik, bár ezt nem most állapítom meg először.-mosolyodott el Dr. Cullen.

-Carlisle, esteledik. Emlékszel mit ígértél?-kérdeztem tőle.

-Természetesen. Ha akarod máris mehetünk.-mondta mosolyogva.

-Hova?-kérdezte gyanakvóan Jassper.

-Csak az erdőbe. Ne félj, vigyázok rá.-mondta.
Kimentünk a házból. Egymás mellett sétáltunk lassan, csendben.  Az erdőn keresztül egy tisztásra értünk. Annak a közepén ott volt az a csúfság gondosan elrejtve egy kupac fa alá.
-Nos, itt vagyunk.-mondta rám emelve gyönyörű szemeit.-Szeretnéd meggyújtani?
-Még csak az kén! Félek a tűztől.-mondtam reszketve.
-Akkor majd én.-és így is tett.
Kissé megrezzentem a lángok láttán és közelebb mentem hozzá. Ő erre elmosolyodott és a kezét a derekamra tette.
Kirázott a hideg a gyönyörűségtől amit az érintése eredményezett. Carl félre értette a reakcióm és azonnal levette a kezét rólam.
-Ne haragudj, csak megakartalak nyugtatni.-mondta bocsánatkérően.
-Nem haragszom, szerintem figyelmes volt tőled.-néztem mélyen a szemébe.
Leültem egy közelben lévő kőre. Ő ugyan így tett. Merengve néztem az aranyszínű lángokba. Hirtelen azon kaptam magam, hogy a lángokban Carlisle szép szemeit képzelgem. Ez így nem mehet tovább. Olyan érzelmek kavarognak bennem amiknek tisztességes nőnek nem szabadna egy nős férfi iránt.
-Mesélj kicsit magadról!-szólalt meg hirtelen a nagy csöndben.
-Előbb te én kevesebbet tudok rólad, mint te rólam.
-Mire vagy kíváncsi?-kérdezett vissza cselesen.
-Mindenre.-mondtam gondolkodás nélkül a kelleténél valamivel gyorsabban.
-Orvos vagyok. Imádom a munkám. Szabadidőmben olvasok és baseballozok a családommal.-hadarta.
-Mi az a baseball?-kérdeztem.
-Oh, bocsáss meg! Elfelejtettem, hogy Olaszországban nem ismerik ezt a sportot.  Nos, ez egy labdajáték, de majd úgyis látni fogod a következő vihar alkalmával.
-Miért akkor?
-Mert a mennydörgés elnyomja a játék zaját.
-Majd megtanítasz baseballozni?-kérdeztem reménykedve.
-Ha szeretnél akkor semmi akadálya, de előbb vadászni tanítalak. Szerintem holnap mehetnénk is, már szomjasnak tűnsz.-tette hozzá a szemeimet fürkészve.
-Kérdezhetek valamit?-mondtam félénken.
-Persze.-mondta mosolyogva.
-Esme olyan furcsa volt amikor megjöttünk, mintha mérges lett volna rád azért mert ide hoztál bennünket.-mondtam suttogva.
Nagyot sóhajtott.
-Igen, jól láttad tényleg mérges rám, de nem miattatok. Már hónapok óta ilyen. Elszeretne válni.-mondta szomorkásan.
-És te mit szeretnél?-kíváncsiskodtam.
-Azt, hogy boldog legyen és ha attól lesz boldog, hogy nem a feleségem, hát legyen.-mondta komolyan.
Megsimogattam izmos karját vigasztalóan.
-Nagyon sajnálom.-mondtam együttérzőn.
-Az élet megy tovább. Köszönöm Thali!
-Szívesen, de mit is?-kérdeztem halvány mosollyal.
-Azt, hogy meghallgattál, nagyon kedves tőled.
-Velem bármit megbeszélhetsz. Én mindig meghallgatlak.-mondtam a szemébe nézve.
A karjait körém fonta és megölelt. Szorosan ölelt tökéletes testéhez miközben egy kicsit ringatott.
-Olyan jólelkű vagy Thali.-suttogta a fülembe és homlokon csókolt.
-Az én lelkem nagyon romlott a tiédhez képest. Annyian haltak meg miattam.-sóhajtottam szomorúan és egy könnycsepp folyt végig porcelán fehér arcomon  miközben eszembe jutott a rengeteg vérfürdő amiket rendeztem.
-Kérlek ne sírj! Fájdalmas egy ilyen szép nőt sírni látni.-mondta miközben megsimogatta az arcom és letörölte a könnyet.
-Akkor segíts rajtam, nem akarok tovább szörnyeteg lenni!-mondtam zokogva.
-Thali te nem vagy szörnyeteg, csodálatos teremtmény vagy és ígérem mindent megteszek, hogy ne keljen többé embert ölnöd.-ígérte miközben még mindig a karjaiban tartott.
-Köszönöm Carlisle! Te vagy az én őrangyalom.-rebegtem hálásan.

Thalia

Carlisle

Az arany színű lángok

(a szerelem tüze)

Könny áztatta vörös szem

7. rész Első nap Cullenéknél

a Cullen ház kívülről

a konyha

Thalia vendégszobája

Jane vendégszobája

Thalia fürdőszobája

Jane fürdőszobája

Leon vendégszobája

Leon fürdőszobája

Félix vendégszobája

Félix fürdőszobája

Thalia szemszöge

Bementünk a házba. Minden világos, tágas és ízlésesen berendezett volt.

A nappaliban négy vámpírt pillantottam meg.

-Hadd mutassam be a családomat! Ő itt Esme.- mutatott rá Carlisle a barna hajú nőre akinek bájos vonásai és kissé gömbölyűbb alakja volt, mindenkit szívélyesen üdvözölt,Carlisle-t látványosan kerülte.

-Ők Rosali és Emett.-a lány hosszú szőke hajú barátságtalan modorú, míg a fiú fekete hajú magas,nagydarab és közvetlen volt. Rosali csak felénk biccentett, Emett viszont kezetfogott mindenkivel. A sarokban álló fiú akinek bozontos sörény szerű bronz haja volt már épp próbált kislisszolni mikor Carl odasuhant mellé és karon ragadva  elénk tuszkolta.

-Aki pedig menekülni próbált az "elsőszülött" fiam Edward.-mondta Dr. Cullen kissé rosszallóan.

A bemutatkozás után felmentünk az emeletre a szobáinkhoz. 

Azonban a lépcsőfeljáróban megpillantottam a borzalmat.

Kiviharzottam a házból. Sírva összegömbölyödtem az ajtóban.

Carlisle jött utánam aggodalmas arccal, lekuporodott mellém és magához ölelt.

-Mi a baj Thali? Nekem elmondhatod. Mitől ijedtél meg így?-kérdezte gondoskodóan.

 -Mit keres egy hatalmas kereszt egy vámpírházban?-kérdeztem kissé értetlenül és felháborodva egyszerre.

-Az apám lelkész volt, ő faragta ezt a keresztet csak ez maradt az emberi életemből, de ha szeretnéd levehetem. Nem nagyon kedveled a vallást igaz?

-Amikor még én éltem, az ókorban minden fényűző és rohamosan fejlődő volt. Az emberek jól éltek és műveltek voltak. Miután átváltoztam Volterrába költöztünk a családommal. Ott is minden ugyan úgy volt, mint Rómában egészen a középkorig. Az egyház mindent tönkre tett, megállították a fejlődést, butították a népet. Lemészároltak több százezer embert. Apám tudta, hogy nem bírnám elviselni azt a kort így bezáratott a várba. Kíváncsi voltam mi lehet odakint amitől annyira félt Apu. Heidi-vel kiszöktünk.

Minden mocskos és nyomorúságos volt.

Láttam egy nőt aki kétségbe esve keresett gyógynövényeket, hogy abból gyógyteát készítsen a halálos beteg kisfiának. Ezt meglátta egy pap és elítélte boszorkányságért. A nőt máglyán elégették, de előtte meghalt a fia.

Ráakartam vetni magam a papra, hogy megbűnhődjön, de Heidi lefogott és haza vitt.

Azon a napon gyűlöltem meg az egyházat.-miközben beszéltem ismét könnyezni kezdtem. Buta könnyek azt se tudom miért tudom ezt csinálni, de utálom.

Carlisle letörölte a könnyeim és megpuszilta a homlokom.

-Én ugyanezért utálom az egyházat csak nálam a gonosz pap az apám volt. Majdnem belőlem is azt csinált, de észhez tértem  idejében. Tudod mit? Ma este ünnepélyesen elégetjük a keresztet.-mondta ragyogó szemeit rám emelve.

-Nem tudom szavakkal kifejezni a hálámat.

-Elég egy egyszerű köszönöm.-mosolyodott el féloldalasan.

-Köszönöm Carlisle!

Mielőtt bementem volna Dr. Cullen ígéretéhez tartva magát, kivitte a házból azt a csúfságot.

Végre nyugodtan felmentem a szobámba.

Nagyon szép szobát kaptam. Egyszerűen imádom, minden lila volt ami a kedvenc színem és kaptam saját fürdőszobát is. Egész otthonos volt minden csak két dolog hiányzott nagyon: Apu és Alec.

Eszméletlenül hiányoztak. Az apám gyengéd ölelései. Alec nevetése. Most ugyan itt volt velem Jane, de Apu nélkül olyan magányos vagyok, hogy az szinte elviselhetetlen. Unatkoztam. Már úgyis kipakoltam a cuccaimat, mentem megnézni mit csinál az angyalkám.

Átmentem a szobájába. Bekopogtam.

-Gyere be!-mondta kissé lesújtva.

Beléptem. Kis híján elájultam. Az egész szobája rózsaszínben rikított. Basszus! Szegény kicsikém. Jóformán csak feketét és pirosat hordott egész életében max. szürkét viselt még és talán fehéret és otthon a szobájában is ezek a színek voltak. 

-Ne mondj semmit. Az arcodra van írva kicsim.

-Anya én...ez...nem...ez...szörnyű. Most mit csináljak? Nem akarom megbántani őket.-mondta kétségbe esve.

-Semmi baj. Majd beszélek Alice-szel, hogy alakítsa át kissé...nagyon. Talán ha belevinnénk egy kis feketét vagy barnát jobb lenne.-nyugtattam.

-Imádlak Anyuci! Örök hálám. Átmehetek a te szobádba olvasni? Itt nem tudok létezni.

-Hát, persze kicsim. Nem zavarlak drágám. Lefoglalom addig magam.-mondtam.

Könnyebb ígérni, mint teljesíteni. Most mit csináljak? Lemegyek a nappaliba, talán Alice nem olyan elfoglalt és akar velem beszélgetni pl: Jane szobájáról.

A nappali felé menet megláttam Carlisle-t. 

-Szia Carlisle! Tudod hol van Alice?-kérdeztem a hihetetlenül tökéletes és pimaszul jóképű orvost.

-Igen, most ment el vadászni Jasper-rel. Miért keresed?

-Csak nem tudok mit kezdeni magammal. Szerettem volna beszélgetni vele.

-Nos, tudom nem vagyok olyan szórakoztató, mint a lányom, de én szívesen beszélgetek veled ha akarod.-mondta kedvesen kezét a vállamra téve.

-Az jó lenne. Nagyon köszönöm és az előbbit is még egyszer! Te olyan kedves vagy velem.-mondtam hálásan .

-Ugyan nincs mit! Gyere menjünk a dolgozószobámba. Ott nyugodtan tudunk beszélgetni.

Bementünk az egyik ajtón. Az egyik fal ki se látszott a könyvektől a másik a festményektől. Az ablak előtt egy hatalmas elegáns íróasztal állt előtte és mögötte egy-egy székkel.

-Szép az irodád.-mondtam.

-Köszönöm!

-Várjunk csak! Ez nem lehet...igaz. Ez...a családom.-mondtam a legszínesebb és legnagyobb festményre mutatva.

-Még akkor készült mikor ott éltem velük Volterrában. Gondoltam, hogy tetszeni fog.-mosolygott.

-Elkövetted a legnagyobb hibát amit csak lehet.-mondtam huncut vigyorral.

-Mi lenne az a nagy hiba?-kérdezte ijedten.

-Elintézted, hogy az irodád legyen a kedvenc szobám az egész házban.-nevettem.

-És az miért is baj?-kérdezte közelebb lépve hozzám.

-Nekem nem baj csak neked mikor már az agyadra megyek azzal, hogy nem tudsz kizavarni innen.-mondtam kacagva.

-Eszemben sincs elküldeni se most se máskor.-nézett mélyen a szememben azokkal a ragyogó arany szemeivel- Innen sose kellett még kizavarnom senkit, ez a szoba olyan unalmas, hogy inkább menekülnek innen, mint jönnek.-mondta szívet melengető mosollyal.

-Miért lenne unalmas? Nekem tetszik.-jelentettem ki biztató mosollyal.

-Ha a polcokra nézel megtudod miért olyan unalmas a többiek számára.

Odanéztem, de csak az orvosi szakkönyveit és lexikonjait láttam.

-Még mindig nem értem.-mondtam őszinte értetlenséggel az arcomon.

-Tudod, a családomban csak én szoktam orvosi szakirodalmat olvasni. A többiek már az első oldalnál feladják a próbálkozást.-mondta félig komolyan, félig viccesen.

-Nos, én még sose olvastam orvosi lexikont. Hosszú életem során rengeteg diplomát szereztem, annyiszor doktoráltam már, hogy hihetetlen sok Dr.-t kéne a nevem elé rakni, mégis az orvosi pálya számomra mindig tabu volt.

-Miből doktoráltál?-kérdezte őszinte kíváncsisággal.

-Csillagászat, történelem, matematika, vegyészet, filozófia, jog, közgazdaság, pedagógia, fizika, politológia, geológia, gyógyszerészet, toxikológia és még jópár hasonló. 

-Ez lenyűgöző. Szerintem a gyógyításhoz is lenne tehetséged.-mondta elismerően.

-Ugyan, ez lehetetlen. Vámpír vagyok.-ellenkeztem.

-Ahogy én is. Mégis orvos vagyok. Pár száz év alatt megszoknád a vért.

-Én boldogan lennék az ami te, de sajnos a sorsomról nem én döntök, hanem az apám.

-Mindenki a saját sorsának kovácsa.-mondta bölcsen.

-Az én esetemben sajnos nem ez a helyzet, de ennek ellenére szeretnék olvasni egyet a könyveid közül, persze csak ha szabad.-tettem hozzá illedelmesen.

-Nyugodtan válassz egyet!-biztatott. 

A könyvespolchoz sétáltam. Végignéztem az összes címet és végül a legfelső polcon lévő Orvostudományi lexikon 1. című könyvön állapodtam meg. Lábujjhegyre álltam és próbáltam elérni, de teljesen sikertelenül. Már épp Carlisle-t akartam megkérni, hogy vegye le nekem amikor a derekamon éreztem erős kezeit amint felemelt, hogy leemeljem a kiválasztott könyvet.

Thalia és egyetemi tanulmányai

a könyvmoly hercegnő

-Köszi!-mondtam kissé zavartan.

-Nagyon szívesen!-mondta miközben letett a földre.

-Nem baj ha azonnal elkezdem olvasni?

-Dehogy baj! Olvass nyugodtan!

-Oh, most jut eszembe az én szobámban Jane van. Lehetnék itt?

-Persze, nyugodtan foglalj helyett, én addig adminisztrálok kicsit.-mondta jókedvűen.
-Oké.

Leültem vele szembe az asztalhoz. Kényelembe helyeztem magam és elkezdtem olvasni.
Tudni illik ha én olvasok csak a könyvre tudok koncentrálni. Buzgón olvastam a betegségek, tünetek és gyógymódok tömkelegét, de valahogy mégse a kezemben lévő kötetre figyeltem.
Már ötödjére olvastam ugyanazt a mondatot így pihenés képpen felnéztem az olvasmányomból. Amint vörös szemeimet a lapról felkaptam találkoztak az előttem lévő arany szempárral. Szégyenlősen lekaptam róla a tekintetem aztán újra vissza néztem rá. Ő ugyan így tett. Még ezt párszor megcsináltuk mire megszólaltam:
-Carlisle, ha így nézel rám zavarba jövök.
-Pedig nem áll szándékomban. Csak eszembe jutott az amit Aro mondott rólad.
-Jól kibeszéltetek. Szóval mit is mondott?
-Azt mondta, hogy amikor olvasol a tudásvágy csillog a szemedben és olyankor a szépséged mindent beragyog. Igaza volt.
Ha nem lennék vámpír tuti elpirulok. Alig másfél órája jöttem meg és máris flörtöltem egy nős férfival. Nem, nem. Nem flörtöltem csak ártalmatlan és fölöttébb kedves bókokat mondott nekem egy fantasztikusan jóképű, szimpatikus, művelt és szórakoztató nős férfi. Na, ebből már nem jövök ki jól.
-Zavarba hoztalak vagy feldühítettelek?-kérdezte angyali mosollyal.
-Az első. Egyszerűen képtelen vagyok kommunikálni olyan férfival aki nem a családomhoz tartozik.-csúszott ki a számon.
-Eddig egész jól ment.-nevetett bársonyos hangján.
-Igen csak a bókokat nem tudom kezelni.-vallottam be becsületesen.
-Oh, az előbbi nem bók volt csak a színtiszta igazság.
Mielőtt bármit reagálhattam volna megcsörrent a mobilom. A csengőhang alapján arra tippeltem, hogy az apám az és gyanakvásom bebizonyosodott mikor lecsekkoltam a kijelzőt.
-Bocsi ezt muszáj felvennem.
-Semmi baj. Kimenjek? Nem szeretnék zavarni.
-Nem zavarsz.
Nagy levegőt vettem és felvettem.
-Szia apu!
-Drága hercegnőm úgy örülök, hogy hallom a hangod! Hogy vagy kedvesem?
-Én is örülök neked. Jól vagyok csak nagyon hiányzol.
-Te is nekem úgy érzem, mintha a lelkem egyik része kiszakadt volna. Nem becsültelek meg eléggé.-mondta bűntudatosan.
Éreztem, hogy szomorú így én is az lettem. Próbáltam keresgélni az elmémben valami biztatót amitől megnyugszik, de nem találtam. 

-Szeretlek!-nyögtem ki végül a könnyeimmel küszködve.
-Aeternum mea princeps.-mondta meghatódva a dermedt szívemnek oly jóleső latin szavakat:
"örökké hercegnőm".