10. fejezet Megállapodás

Thalia szemszöge

Mikor "haza" mentünk az este hátralévő részét olvasással töltöttem.
Reggel felvettem a ruhámat amit én raktam be vadászatra.
A bőröndömben szépen becsempészett íjamat és nyílvesszőimet vettem elő. A nyílhegyet a nyitható Volturi medálomban csempésztem be az országban. Miután összeszereltem a nyílvesszőimet Jane-hez mentem.

Thalia vadászatra készen

-Angyalkám, gyere megyünk vadászni!-mondtam vidáman a lányomnak.
-Anya, te miben vagy?-kérdezte félig nevetve félig szörnyülködve.
-Ruhában.-hangzott tőlem az egyszerű válasz.
-Azt látom, de milyenbe? Mintha most léptél volna ki a Robin Hood-ból.
-Inkább ez legyen piszkos mint a többi- legyintettem.
-Ugyan Anya, te olyan szépen iszol, hogy soha nincs egy folt se a ruhádon.
-Na jó győztél. Azért vettem fel ezt mert Heidi pakolt be nekem.-vallottam be.
Jane felnevetett csilingelő hongon.
-Akkor már mindent értek. Nem akartál tűsarkúban és Gucci cuccban vadászni.-nevetett még mindig.
-Pontosan.-mosolyodtam el.
-Én Emett-ékkel megyek vadászni délután. Te csak menj nyugodtan.-mondta biztatva.
-Úgy lesz.-kacsintottam rá, adtam neki két puszit és kiviharzottam a házból.
A küszöbön Carlisle és Edward állt.
-Miért hoztál magaddal íjat?-kérdezte értetlenkedve Ed.
-Szerintem így emberségesebb. Így nem én ölök csak a nyílvesszőm.-mondtam válaszképpen és az ölni szónál megborzongtam.
-Még sose találkoztam ilyen vámpírral, mint te.-mondta áhítattal Carlisle.
-Apa, előremegyek biztosítani a terepet.-mondta Edward és elsuhant.
Ketten maradtunk. Carlisle még mindig nem vette le rólam a szemét.
-Ilyen rémesen festek?-kérdeztem szemeimet lesütve.
-Pont, hogy gyönyörű vagy. Csak azon gondolkodtam, hogy hol tanultad meg az íjászatot.-mondta töprengve.
A kérdése jogos volt. A vámpírok nem szoktam emberi harcmodort tanulni, mert nincs rá szükségük.
-Hát elég régen volt vagy csak én érzem úgy. Volt egy Balthazar Blake nevű mesterem aki mágus volt. Apám akkoriban a haderőnk erősítésén fáradozott és Őt hívta meg, hogy segítsen. Nos, Balthazar tanította a harcosokat, de nem járt sikerrel egyvalaki kivételével. Aki én voltam. Attól a perctől fogva elválaszthatatlanok lettünk. Mindent megtanított nekem amit csak tudott még az íjászatot is.-mondtam szomorúan.
-És mi történt?-kérdezte kíváncsian Carlisle.
-Eltűnt. Soha többé nem láttam viszont.-suttogtam és egy könny csordult ki a szememből.
Fájdalmas volt felidézni régi kedvesemet aki csak úgy, egyik napról a másikra rejtélyes módon eltűnt. Azon a napon úgy éreztem nincs több esélyem a boldogságra. Balthazar elhitette velem, hogy van értelme élni. Amikor elhagyott úgy éreztem minden hazugság volt. Az, hogy megszülettem, szerelmes voltam, anya lettem, uralkodom. Ez mind csak a sorsom gonosz tréfája. Összetörtem, meghaltam és mégis élek. De miért? Mi értelme van az életemnek ha nem lehetek boldog?
Villámgyors mozdulattal előkaptam egy nyilat és egy messzi fenyő tetején lévő tobozt találtam vele telibe.
-Úgy tűnik a tudásomat nem csorbítja az idő.-mosolyodtam el. Csak az a baj, hogy az emlékeimet se fakítja.-gondoltam hozzá szomorúan.
-Felmegyünk érte?-kérdezte Carl miközben kézen fogott és a fenyő felé húzott.
-Szívesen mennék, de nem tudok fára mászni.-mondtam kissé szégyenkezve úri neveltetésem miatt.
-Azért vagyok itt.-húzta féloldalas mosolyra száját.
Hirtelen felkapott a hátára és villámgyorsan felkapaszkodott a magas fenyő legtetejére.
Nevetségesnek éreztem magam olyan esetlenül csimpaszkodtam rajta.
-Hogy tetszik a kilátás?-kérdezte.
Hatalmas zöld erdő. A közelben csordogáló kis patak. A nap erőtlenül sütött le a vastag felhőréteg alól. A rétet ahol tegnap este voltunk apró, színes virágok díszítették.
-Gyönyörű, de ugye nem esünk le?-kérdeztem aggodalmasan.
-Ne félj vigyázok rád! -ígérte meg.
Ez a mondat egész különleges értelmet kapott Carlisle oltalmazó tekintetének kíséretében. Biztonságban éreztem magam.
-Megvan a nyilam.-mondtam miközben visszatettem a többi közé. E mozdulatsor közben persze egy pillanatra sem engedtem a jóképű orvost.
-Tériszonyod van?-kérdezte furcsa reakcióm láttán.
-Nem hiszem, csak még nem csináltam ilyet és félek az ismeretlentől.-mentegetőztem.-Lassan lemehetnénk.-mondtam reménykedve.
-Nem várjuk meg amíg visszajön Edward?
-Drága Carlisle-om vigyél le kérlek! Nem örülnék neki ha leesnék. Még a végén megsérülnél, azt pedig nem tudnám elviselni.-mondtam miközben lábaimat szorosabban összefontam a derekán, kezemmel gyönyörű arcát simogattam és arcon csókoltam.
-Miért van az, hogy nem tudok neked ellenállni?-tette fel a költői kérdést miközben egy ugrással a földön teremtünk és még a levegőben a hátáról előre vett a karjaiba. Szenvedélyesen nézett rám és az ajkaink közötti távolság egyre csökkent. Már majdnem összeért, amikor...
-Szabad a pálya, nincs erre senki.-kiáltotta hirtelen messziről Edward.
Gyorsan kiugrottam Carlisle karjából és kecsesen a földre érkeztem.
-Akkor menjünk!-mondtam megkönnyebbülve.
Hihetetlen. Majdnem csókolóztunk. Teljesen elment az eszem. Nem engedhetem, hogy újra összetörjék a szívemet. Még egy csalódást nem élnék túl. Hogy lehetek ilyen naiv? Miért szeretek bele mindig valakibe és hiszem azt, hogy ez örökké tart? Hosszú életem során kétszer voltam szerelmes aminek az eredménye az lett, hogy az első férjem Octavianus meghalt, Balthazar pedig eltűnt. Eleget szenvedtem. Nem bírom tovább.
-Keletre van egy puma.-jelentette ki Edward.
Mint az őrült rohantam, amikor már lövő távolságon belül kerültem felugrottam a levegőbe célba vettem a pumát. Pontosan a szemei közé céloztam. Azonnali halál, nem szenvedett az állat.
Miután jóllaktam  a fiúkhoz fordultam.
-Mehetünk vissza.
-Biztos, hogy ennyi elég volt?-kérdezte bizonytalanul Carlisle.
-Igen, ennyi bőven elég volt.-mondtam határozottan.
Rohanva mentünk vissza így pár másodperc múlva már otthon is voltunk.
-Most már mehetek Bellához?-kérdezte türelmetlenül Edward az apját.
-Persze, menj csak nyugodtan.-mondta.
Hihetetlenül gyorsan bevágta magát egy ezüst Volvóba és padlógázt adva neki száguldott el.
-Szerintem beszélnünk kéne.-kezdte Carl.
-Én is úgy gondolom.-mondtam sóhajtva.
-Rendben kezd te!-mondta udvariaskodva.
-Carlisle én azóta vonzódom hozzád amióta elsőnek megpillantottalak, de rengeteget szenvedtem, már kétszer is összetörték a szívemet és úgy vélem ha ez még egyszer megtörténik én azt nem élem túl. Kérlek bocsáss meg, de nekem még idő kell ahhoz, hogy megtudjak benned bízni!-mondtam halkan arany szemeibe nézve.
-Megértelek és ígérem várni fogok ameddig csak akarod.
Kezetcsókolt nekem, kinyitotta előttem az ajtót és bementünk a házba.
"Várni fogok ameddig csak akarod"-ismétlődött meg gondolataimban Carlisle utolsó szavai.
-Rendelkezésünkre áll az örökkévalóság.-gondoltam magamban és szomorúan elmosolyodtam.

  A majdnem csók

Thalia érzelmei: