Thalia az estélyen
Alice
Jasper
Carlisle
Thalia Volturi szemszöge
A bál napján mindenki nagyon izgatott volt még Apa is pedig neki sose volt ez szokása. A bálterem gyönyörűen volt feldíszítve. Már csak a vendégeket vártuk, bár még nagyon korán volt csak tíz óra. Ennek ellenére a kastélyban már mindenkin estélyi és öltöny volt. Jane szobájába mentem.
-Szia kicsim bejöhetek?-kérdeztem mosolyogva.
-Persze gyere!-mondta kedvesen.
-Oh, gyönyörűséges vagy ebben a ruhában.-tényleg jól állt neki a kis fekete báli ruha.
-Köszi Anyu, de a hajammal mit kezdjek?-kérdezte tanácstalanúl.
-Várj, majd én megcsinálom.
A fésülködő asztalához vezettem és leültettem. Fésülni kezdtem selymes szőke haját.
-Az jó ha kontyba fogom a hajad?-érdeklődtem.
-Persze, az nagyon szuper lenne.
Imádtam minden pillanatot amit a kislányommal tölthettem. Tegnap a verseny nem volt ilyen meghitt, de legalább izgalmat vitt a szürke hétköznapokba. Az első Heidi lett, a második helyen holtverseny volt köztem és apám között, a harmadik Jane lett. Nagyon büszke voltam rá. Leon és az anyám csak hozták a formájukat, mindketten kisiklottak a pályáról. Alec pedig csak egy kicsivel maradt le Jane-től.
-Nagyon várod már a találkozást?-kérdezte Jane.
-El se tudod hinni, hogy mennyire.
-Szerinted nagyon nehéz lesz átállnunk?-kérdezte félve.
-Minden csak akarat kérdése, ha fejben már eldöntöttük akkor biztos sikerülni fog. Amúgy Gianna is ember mégis él még. Van nekünk önuralmunk csak még dolgoznunk kell rajta.-hadartam.
-Ez igaz.-ismerte el.
Fél óra múlva már kész is lettem Jane ünnepi frizurájával. Utána átmentem Alec-hez.
-Szia Anyu.-köszönt.
-Szia kicsim. Ugye tudod, hogy nagyon fogsz hiányozni?-kérdeztem szomorkásan.
-Igen tudom. Ma már ezerszer mondtad.
-Úgy féltelek. Az újszülöttek nagyon veszélyesek.-mondtam aggódva.
-Jaj Anya, tudok magamra vigyázni. Nem lesz semmi bajom.-próbált megnyugtatni.
-Rendben csak még nem szoktam meg, hogy szinte már felnőtt vagy. Te mindig az én kicsi fiam maradsz.-mondtam anyáskodva.
-Jaj Anyu! 90 éves vagyok, nem hiszem, hogy ennyi évvel lehetek még kisfiú.-mondta nevetve.
-90 év nem is olyan sok.-ellenkeztem-Ahhoz képest, hogy én már 3000 éves vagyok.
-Hát, most erre mit mondjak? Jól tartod magad.-nevetett tovább én pedig vele nevettem.
-Oh, köszi kicsim, és mindezt úgy, hogy sose kentem magamra ránctalanítót.-mondtam kacagva.
A hahotázásunk betöltötte a szobát és éreztem, hogy ez a pillanat még nagyon fog hiányozni.
Pár óra múlva megkezdődőtt a bál. A termet vendégek töltötték meg. Én szokásos helyemen ültem. A bálteremben is vannak trónok, pontosan öt (középen az apám tőle jobbra én, tőle balra pedig Leon ült, mellettem Caius foglalt helyett, a bátyám oldalán pedig Marcus). Már szólt a zene, de még senki sem táncol mivel hagyományosan mindig én és az apám nyitjuk meg a bált, de még vártunk Cullenék-re. Pár perccel később meg is érkeztek.
Hárman voltak: egy alacsony fekete hajú vidám lány, mellette egy méz szőke göndör hajú, komoly tekintetű fiú és egy magas világos szőke hajú roppant jóképű férfi. Mindháromban volt valami különös mégpedig a szemük. Mindegyiküknek arany színű volt. Teljesen megigézett főleg a magas, jóképű férfié. Számomra ismeretlen érzés kavargott bennem a láttán. Még nem tudtam mi, de azt igen, hogy kiderítem.
Odajöttek elénk és meghajoltak.
-Üdvözöllek benneteket!-mondta barátságosan Apa.
-Jó estét Aro! Örülök, hogy újra látlak!-mondta udvariasan az aranyszőke hajú férfi.
-Nos, engedd meg, hogy bemutassam neked először is a lányomat!-mondta rám nézve az apám.
Már nyújtottam is a kezem kézfogásra mire Ő megfordította és kézen csókolt.
-Dr. Carlisle Cullen vagyok nagyon örülök, hogy végre megismerhetem, az apjára jellemző a túlozás, de amit magáról mondott az tényleg igaz.-mondta mosolyogva.
-Részemről az öröm, hogy megismerhetem.Thalia Venus Volturi vagyok. Igazán boldoggá tesz azzal, hogy segít rajtam. Hadd mutassam be a lányomat Jane Volturit!-intettem Jane felé.
-Nagyon örvendek!-mondta neki is Carlisle, de neki nem csókolt kezet csak a keze fölé hajolt.
-Én is nagyon örvendek.-mondta udvariasan betanult szövegét az angyalkám.
-És itt van még a fiam is Leonidas Anthonius Volturi.-mondta kedélyesen az apám.
Vele kezet fogott és udvariasan biccentett.
-Én is beszeretném mutatni a fogadott gyermekeimet. Ők Alice és Jasper.-mutatott a mögötte álló párosra.
Alice odajött hozzám úgy, mintha meg akarna ölelni, de aztán úrrá lett magán és csak szimplán kezet ráztunk. Nagyon szimpatikus volt számomra. Utána Jasper jött akivel szintén kezet fogtam. Nagyon furcsa volt számomra, de a közelében a nyugalom vett hatalmába.
Az udvariassági köröket a család többi részénél is lefutották. Ekkor Apa fölállt és felém nyújtotta a kezét. Kézen fogva mentünk a tánctér közepére. Felvettük a szokásos pozíciót, felhangzott a Kék Duna keringő és elkezdtünk táncolni. Kecsesen suhantunk tökéletesen összehangolva. Apa mindig hangoztatta, hogy nincs még egy ilyen nő akivel ilyen nagy élmény a tánc. Végül a zene elhallgatott és a táncnak is vége szakadt. Kitört a tapsvihar.
-Köszönöm Hercegnőm! Egy élmény volt, mint mindig ha veled táncolok.-mondta elragadtatva.
-Ugyan én köszönöm nincs még egy férfi akivel ilyen élvezettel táncolok.-mondtam kedvesen.
Hirtelen mellettem termett Carlisle.
-Kisasszony, felkérhetem egy táncra?-kérdezte.
-Természetesen.-rebegtem.
Apám a trón felé suhant én pedig ott maradtam Dr. Cullennel.
Félénken tettem a kezemet a vállára és elállt a lélegzetem amikor a kezét a lapockámon éreztem. Rám mosolygott én pedig vissza rá. Teljesen összezavarodtam, tőlem szokatlan volt ez a viselkedés.
Felhangzott a következő zene pont az egyik kedvencem az Angyalok keringője . Táncba kezdtünk. Könnyeden és kecsesen forogtam a karjai között. Minden lépésünk hibátlan volt, mintha már ezer éve együtt táncoltunk volna és ettől csak még jobban zavarba jöttem. Fogalmam sincs róla, hogy mi van velem.
- Csodálatosan táncol. Mondja mióta tanulja?-kérdezte.
-A keringőt azóta amióta létezik és így vagyok az összes többi tánccal.-mondtam félénken.
-Hát persze. El is felejtettem, hogy maga közel annyi éve vámpír mint az apja.-mondta zavartan.
-Valóban. Ennek megvannak a maga előnyei, de ha úgy nézzük, hogy én nem is akartam vámpír lenni akkor mindjárt máshogy fest a helyzetem.-mondtam őszintén.-És hogy tetszik magának Volterra?-váltottam témát.
-Nem elsőnek vagyok itt, de még most is lenyűgöz.-vallotta be.
-Mikor volt itt?
-Úgy 200 éve. Még itt is éltem egy kis ideig.
-Hogy lehet, hogy nem találkoztunk?-kérdeztem.
-Maga pont akkor volt begyűjtő úton. Akkor mesélt nekem olyan sokat magáról az apja.-mondta mosollyal az arcán.
-Tehát a hírem akkor előzött meg.-mondtam kacagva.
A nevetésem hallatán egy kicsit közelebb húzott magához a tánctartásban Carlisle. Csak egy pillanat volt mivel a zene elhallgatott és abba hagytuk a táncot.
-Lassan mennünk kell.-figyelmeztetett.
-Tudom, de előbb elbúcsúzom.
A zenekar melletti zongorához sétáltam. Leültem és apám felé néztem. A River Flows In You.
-Csak neked.-mondtam magamban az apám felé nézve.
Bár érintés nélkül nem tud a gondolataimba férkőzni, a pillantásomból is ugyan olyan jól ért. Az emberek úgy tartják azok ismerik egymást igazán akik félszavakból is megértik a másikat. A mi esetünkben ez annyira kifinomult lett, hogy már pillantásokból is tudjuk mire gondol a másik.
Zongorázni kezdtem. Néma csend lett a teremben csak a zene lágy dallama töltötte meg.
Tudtam jól, hogy sok időre el kell hagynom az otthonom. A lelkemet mardosta a fájdalom. Rossz volt belegondolni, hogy Apának ezzel mekkora szenvedést okozok. A begyűjtő útjaimat is mindig rövidre terveztem, hogy a hiányom ne kínozza nagyon. Egészen különleges kötelék a miénk. Ha neki fáj valami az nekem is. Ha én vidám vagyok akkor Ő is az.
Létezésem óta először zongoráztam szomorúan. Furcsa módon valami nedveset éreztem a szemem körül. Végigfolyt porcelán fehér arcomon. Kinyitottam a szemem. A zongora billentyűin gyémántfényű folyadékot véltem felfedezni.
-De hisz ez lehetetlen. A vámpírok nem tudnak sírni. Hogy lehetséges mégis ez, ráadásul pont olyan mint a bőröm a napfényben, csillogó.-mondtam magamban.
Ez a felfedezés nem segített a fájdalmamon. Itt kell hagynom mindent ami számomra az otthont és biztonságot jelentette. Halkan zokogtam míg az ujjaim abba nem hagyták kecses táncukat a hangszeren.
Felálltam. Mindenki tapsolt. Meghajoltam. Észre se vettem, hogy hirtelen mellettem termett az apám. Letörölte a könnyeim. Megsimogatta bánatos arcom.
-Büszke vagyok rád kicsi gyémántom!-mondta és átölelt.
-Hiányozni fogsz Apu. Vigyázz majd magadra ha már én nem tudok.-suttogtam a fülébe.
Még szorosabban ölelt magához. Nem talált szavakat csak bánatosan mosolygott.
-A szívem visszatalál hozzád.-ígértem.
Anyához suhantam de szimplán csak megálltam előtte.
-Vigyázz magadra és apára. -mondtam.
- Oké, most már mehetsz .-mondta egykedvűen.
Kimentem a teremből Cullenék-kel és a többiekkel.
-Mindjárt jövünk csak átöltözünk és hozzuk a csomagokat.-mondtam Cullenék kérdő pillantásainak felelve.
20 perc múlva már fel is szállt velünk a gép. Magam mögött hagytam sötét múltam, hogy jobbá váljak. Egy új élet vár rám, egy új remény.
-Jaj Anyu! 90 éves vagyok, nem hiszem, hogy ennyi évvel lehetek még kisfiú.-mondta nevetve.
-90 év nem is olyan sok.-ellenkeztem-Ahhoz képest, hogy én már 3000 éves vagyok.
-Hát, most erre mit mondjak? Jól tartod magad.-nevetett tovább én pedig vele nevettem.
-Oh, köszi kicsim, és mindezt úgy, hogy sose kentem magamra ránctalanítót.-mondtam kacagva.
A hahotázásunk betöltötte a szobát és éreztem, hogy ez a pillanat még nagyon fog hiányozni.
Pár óra múlva megkezdődőtt a bál. A termet vendégek töltötték meg. Én szokásos helyemen ültem. A bálteremben is vannak trónok, pontosan öt (középen az apám tőle jobbra én, tőle balra pedig Leon ült, mellettem Caius foglalt helyett, a bátyám oldalán pedig Marcus). Már szólt a zene, de még senki sem táncol mivel hagyományosan mindig én és az apám nyitjuk meg a bált, de még vártunk Cullenék-re. Pár perccel később meg is érkeztek.
Hárman voltak: egy alacsony fekete hajú vidám lány, mellette egy méz szőke göndör hajú, komoly tekintetű fiú és egy magas világos szőke hajú roppant jóképű férfi. Mindháromban volt valami különös mégpedig a szemük. Mindegyiküknek arany színű volt. Teljesen megigézett főleg a magas, jóképű férfié. Számomra ismeretlen érzés kavargott bennem a láttán. Még nem tudtam mi, de azt igen, hogy kiderítem.
Odajöttek elénk és meghajoltak.
-Üdvözöllek benneteket!-mondta barátságosan Apa.
-Jó estét Aro! Örülök, hogy újra látlak!-mondta udvariasan az aranyszőke hajú férfi.
-Nos, engedd meg, hogy bemutassam neked először is a lányomat!-mondta rám nézve az apám.
Már nyújtottam is a kezem kézfogásra mire Ő megfordította és kézen csókolt.
-Dr. Carlisle Cullen vagyok nagyon örülök, hogy végre megismerhetem, az apjára jellemző a túlozás, de amit magáról mondott az tényleg igaz.-mondta mosolyogva.
-Részemről az öröm, hogy megismerhetem.Thalia Venus Volturi vagyok. Igazán boldoggá tesz azzal, hogy segít rajtam. Hadd mutassam be a lányomat Jane Volturit!-intettem Jane felé.
-Nagyon örvendek!-mondta neki is Carlisle, de neki nem csókolt kezet csak a keze fölé hajolt.
-Én is nagyon örvendek.-mondta udvariasan betanult szövegét az angyalkám.
-És itt van még a fiam is Leonidas Anthonius Volturi.-mondta kedélyesen az apám.
Vele kezet fogott és udvariasan biccentett.
-Én is beszeretném mutatni a fogadott gyermekeimet. Ők Alice és Jasper.-mutatott a mögötte álló párosra.
Alice odajött hozzám úgy, mintha meg akarna ölelni, de aztán úrrá lett magán és csak szimplán kezet ráztunk. Nagyon szimpatikus volt számomra. Utána Jasper jött akivel szintén kezet fogtam. Nagyon furcsa volt számomra, de a közelében a nyugalom vett hatalmába.
Az udvariassági köröket a család többi részénél is lefutották. Ekkor Apa fölállt és felém nyújtotta a kezét. Kézen fogva mentünk a tánctér közepére. Felvettük a szokásos pozíciót, felhangzott a Kék Duna keringő és elkezdtünk táncolni. Kecsesen suhantunk tökéletesen összehangolva. Apa mindig hangoztatta, hogy nincs még egy ilyen nő akivel ilyen nagy élmény a tánc. Végül a zene elhallgatott és a táncnak is vége szakadt. Kitört a tapsvihar.
-Köszönöm Hercegnőm! Egy élmény volt, mint mindig ha veled táncolok.-mondta elragadtatva.
-Ugyan én köszönöm nincs még egy férfi akivel ilyen élvezettel táncolok.-mondtam kedvesen.
Hirtelen mellettem termett Carlisle.
-Kisasszony, felkérhetem egy táncra?-kérdezte.
-Természetesen.-rebegtem.
Apám a trón felé suhant én pedig ott maradtam Dr. Cullennel.
Félénken tettem a kezemet a vállára és elállt a lélegzetem amikor a kezét a lapockámon éreztem. Rám mosolygott én pedig vissza rá. Teljesen összezavarodtam, tőlem szokatlan volt ez a viselkedés.
- Csodálatosan táncol. Mondja mióta tanulja?-kérdezte.
-A keringőt azóta amióta létezik és így vagyok az összes többi tánccal.-mondtam félénken.
-Hát persze. El is felejtettem, hogy maga közel annyi éve vámpír mint az apja.-mondta zavartan.
-Valóban. Ennek megvannak a maga előnyei, de ha úgy nézzük, hogy én nem is akartam vámpír lenni akkor mindjárt máshogy fest a helyzetem.-mondtam őszintén.-És hogy tetszik magának Volterra?-váltottam témát.
-Nem elsőnek vagyok itt, de még most is lenyűgöz.-vallotta be.
-Mikor volt itt?
-Úgy 200 éve. Még itt is éltem egy kis ideig.
-Hogy lehet, hogy nem találkoztunk?-kérdeztem.
-Maga pont akkor volt begyűjtő úton. Akkor mesélt nekem olyan sokat magáról az apja.-mondta mosollyal az arcán.
-Tehát a hírem akkor előzött meg.-mondtam kacagva.
A nevetésem hallatán egy kicsit közelebb húzott magához a tánctartásban Carlisle. Csak egy pillanat volt mivel a zene elhallgatott és abba hagytuk a táncot.
-Lassan mennünk kell.-figyelmeztetett.
-Tudom, de előbb elbúcsúzom.
A zenekar melletti zongorához sétáltam. Leültem és apám felé néztem. A River Flows In You.
-Csak neked.-mondtam magamban az apám felé nézve.
Bár érintés nélkül nem tud a gondolataimba férkőzni, a pillantásomból is ugyan olyan jól ért. Az emberek úgy tartják azok ismerik egymást igazán akik félszavakból is megértik a másikat. A mi esetünkben ez annyira kifinomult lett, hogy már pillantásokból is tudjuk mire gondol a másik.
Zongorázni kezdtem. Néma csend lett a teremben csak a zene lágy dallama töltötte meg.
Tudtam jól, hogy sok időre el kell hagynom az otthonom. A lelkemet mardosta a fájdalom. Rossz volt belegondolni, hogy Apának ezzel mekkora szenvedést okozok. A begyűjtő útjaimat is mindig rövidre terveztem, hogy a hiányom ne kínozza nagyon. Egészen különleges kötelék a miénk. Ha neki fáj valami az nekem is. Ha én vidám vagyok akkor Ő is az.
Létezésem óta először zongoráztam szomorúan. Furcsa módon valami nedveset éreztem a szemem körül. Végigfolyt porcelán fehér arcomon. Kinyitottam a szemem. A zongora billentyűin gyémántfényű folyadékot véltem felfedezni.
-De hisz ez lehetetlen. A vámpírok nem tudnak sírni. Hogy lehetséges mégis ez, ráadásul pont olyan mint a bőröm a napfényben, csillogó.-mondtam magamban.
Felálltam. Mindenki tapsolt. Meghajoltam. Észre se vettem, hogy hirtelen mellettem termett az apám. Letörölte a könnyeim. Megsimogatta bánatos arcom.
-Büszke vagyok rád kicsi gyémántom!-mondta és átölelt.
-Hiányozni fogsz Apu. Vigyázz majd magadra ha már én nem tudok.-suttogtam a fülébe.
Még szorosabban ölelt magához. Nem talált szavakat csak bánatosan mosolygott.
-A szívem visszatalál hozzád.-ígértem.
Anyához suhantam de szimplán csak megálltam előtte.
-Vigyázz magadra és apára. -mondtam.
- Oké, most már mehetsz .-mondta egykedvűen.
Kimentem a teremből Cullenék-kel és a többiekkel.
-Mindjárt jövünk csak átöltözünk és hozzuk a csomagokat.-mondtam Cullenék kérdő pillantásainak felelve.
20 perc múlva már fel is szállt velünk a gép. Magam mögött hagytam sötét múltam, hogy jobbá váljak. Egy új élet vár rám, egy új remény.
