33. rész Könnyfakasztó éjszaka

Rosett szemszöge

Leszállt az est. Baljósan hömpölygött végig az olasz zeg-zugos utcácskákon a sötétség. A hold teljes pompájában ragyogott és a csillagok gyémántként szikráztak a sötét vészjósló égbolton. A szél lustán, hűvösen fújt.
A szobám erkélyén álltam.
Lassan fújtam ki az opálos cigaretta füstöt mellyel művészien játszadozott a hideg fuvallat. A szálat melyet kecsesen két ujjam között tartottam ismét az ajkamhoz emeltem.
Összetéveszthetetlen lépteket hallottam lassan közeledni felém. Gyengéd érintést éreztem a nyakam környékén ahogy nagyapám hátra igazított egy tincset.
-Szomorú vagy.-suttogta.
-Zakatol az agyam.
-A dohányzás megnyugtat?
-Többé-kevésbé bár most inkább az utóbbi.-feleltem.
Kivette a kezemből és Ő is beszívta, mintha csak a cigitől várna megváltást a fájdalmára, hogy szomorúnak kell látnia. Kifújta.
-Valami olyasmit hallottam erről, hogy káros.-mondja enyhe félmosollyal.
-Nem releváns. Vámpír vagyok.-tudtam le az egészségemet illető kérdést.
-Anyádék nem tudnak róla.-mondta mintsem kérdezte.
-Talált és nem is tudják meg.-néztem rá szigorúan.
-Tőlem soha. Elárulod mi bánt?
-Fölösleges. Mindent tudsz.
-Nem olyan könnyű rajtad kiigazodnom drága Demoném. Kicsi korodban nem nehezítetted meg ennyire öregapád dolgát.
-Veled akarok lenni. Veled akarok élni. Te is épp olyan elcseszett vagy mint én.
-Ezt jól látod.-nevetett.
-De összetöröm a szívüket.-és meg se kellett érintenem Arot, hogy tudja, hogy a szüleimről és a testvéreimről beszélek.
-Tudom. Édesanyád ma csak negyvenötször hívott fel és könyörgött sírva majd üvöltve, hogy ne vegyelek el tőle.-mondta szomorúan.
-Sajnálom.
-Én is.
-Mit tanácsolsz?
-Élj velük még legalább húsz évet és utána költözz. Ha azt érzik, hogy elég időt töltöttél velük és valóban arra fordítod ezeket az éveket, hogy a családoddal töltöd akkor nem fogják úgy érezni, hogy elveszítettek.
-És mi lesz ezzel a családommal?-mutattam végig széles kézmozdulattal először rajta majd a kastélyon.
-Csak akkor gyere ha a család többi tagja is.-mondta fájdalommal a hangjában és tudtam, hogy ez a puszta mondat mekkora sebet üt sötét és mégis gondoskodó atyai lelkén.
-Hiányozni fogtok.-mondom halkan és a könnyeimmel küszködve erős karjai közé vetve magam átölelem szorosan, mintha csak az életem múlna rajta. Ő pedig viszonozza gyengéden, csupa szeretettel és fájdalommal.
Az erkélyajtó felé esik a pillantásom amint halk zokogásra leszek figyelmes.
Sulpicia mint egy kísértet, hangtalanul minden feltűnés nélkül volt végig mellettünk és a párbeszédünket végighallgatva zokogva ölelt magához egyik kezével míg a másikkal a hajamat simogatta.
Miután elengedett tovább sírt nagyapám karjában aki finoman lecsókolta minden könnyét és a nagyi reszkető kezét megfogva próbálta lecsillapítani az egyre gyorsuló rángást..