30. rész Az ikrek születése

Aro szemszöge

A nap tompa fénysugarai törtek át a felhőkön és halk hózápor neszét lehetett hallani mikor megindult a szülés.
Carlisle már felkapta a karjába szenvedő feleségét és egy orvosi műszerekkel telerakott szobába suhant vele én pedig utána.
Lerakta a műtő asztalra és elővett egy sterilizált szikét. Gyanakvó szemmel nézett rám én pedig megnyugtatásként bólintottam jelét adva, hogy tudok magamon uralkodni.
Az ezüst penge egyenes vonalban siklott végig Thalia hatalmas, véraláfutásoktól fekete hasán. A vér pedig lassan a vágás mentén folydogált. Hátravetettem magam a szoba legtávolabbi zugába és nem vettem levegőt.
Alice és Bella lépett be és várakozóan, tisztes távolságban megálltak Bella pedig tekintetével feltűnően kerülte a vér látványát.
Dr. Cullen gyorsan kiemelte a gyermekeket (akik nem sírtak fel és akikről megállapította, hogy lányok) és elvágta a köldökzsinórokat, már adta is volna tovább a babákat, de Lia nem engedte.
-Hadd lássam őket!-könyörgött így Carlisle a kezébe adta a gyerekeket.
-Gyönyörűek vagytok.-mondta elragadtatva mire az egyik csöppség elmosolyodott a másik pedig mélyen a szemébe nézett és apró kezecskéjével megfogta anyja elgyötört arcát.
A megható jelenet után Alice a mosolygós babát vette magához Bella pedig az elgondolkodó tekintetűt és kivitték őket.
-Jól van?-kérdeztem a lányom állapotáról.
-Haldoklik. Nincs idő felnyitni. Emlékezetből kell eltalálnom azt a pontot kívülről.-mondta egy elhivatott orvos hangján.
Egy injekciót vett elő amiben a vámpírmérget véltem felismerni.
Tudtam ha egy milliméterrel is arrébb szúrja belé a tűt azonnal meghal.
Néma csend volt. Feszült idegesítő csend ami szinte ordított. Tágra nyílt szemmel figyeltem Carlisle minden mozdulatát ahogy beadta a mérget egyenesen a szívébe és ismét csak csend.
A szívének dobogása egyre halkabb volt. Féltem és reméltem. Már semmit se tehettünk. Az élet, akárcsak a Volturi nem ad második esélyt. Mi sem tudtunk visszakozni és újra kezdeni. Megtörtént és nem lehet változtatni.
Carlisle elkezdte összevarrni Thalia hasát. Lassan dolgozott. A férfi arca semmit nem árult el, üres volt.
-Sikerült?-kérdeztem.
-Nem tudom. Három nap múlva kiderül.-mondta teljesen megsemmisülve.
Nem akartam a lányomra nézni. Nem akartam ezt a borzalmas képet megőrizni róla. Egyszerre gyengének és magatehetetlennek éreztem magam. Nem vagyok mindenható és éreztem ahogy elönt a düh amiért nem rendelkezhetek élet és halál felett.
Kimentem, nem akartam ott lenni ahol meghalt vagy a legjobb esetben is megfog állni a szívem a lányomnak.
A nappaliba mentem mint egy kísértet akit csak úgy visz a lába céltalanul.
A szobába belépve azonnal találkozott a pillantáson egy drágakőként csillogó szempárral melynek színe ugyanannyira lehetett kék, mint zöld és barna. Egyszerűen kiszámíthatatlan, megfogalmazhatatlan és körülírhatatlan színárnyalata teljesen elbűvölt. Egyenesem rám szegezte tekintetét a gyönyörű kis csöppség akinek világos bőre, fekete haja és rózsa illata volt. Rosali kezében volt, de miután meglátott a kezecskéjét felém nyújtogatta és mocorogni kezdett. 

Rosett Cullen

Jalice Cullen

Rose felém fordult.

-Úgy látom téged akar Aro. Ő itt Rosett.-mondta mosolyogva a szőke Cullen lány és nehéz szívvel átadta a kezembe.

A kis picurka teljesen levett a lábamról. Amint megérintettem hallottam a gondolatait.

-Te vagy a legfontosabb a számomra, veled akarok lenni. Mindent tudni akarok rólad és mindenről, de először is azt mondd meg mi fog történni az anyámmal.-hallottam a gondolatát.

-Három nap múlva át fog változni vámpírrá.-feleltem és a szobában levők értetlenül meredtek rám, de én nem foglalkoztam velük.

-Hazudsz. Valami rossz fog történni. Igaz? És mi az a vámpír? Mi is azok vagyunk?-folytatta.

-Igazad van nem mondtam el a teljes igazságot. Ha három nap múlva nem változik át meghal. A vámpír pedig olyan lény aki úgy néz ki mint egy ember csak sokkal szebb és vérrel táplálkozik vannak akik emberi és vannak akik állati vérrel és halhatatlanok. Az utolsó kérdésedre a válasz pedig igen, mi is azok vagyunk pontosabban te csak félig.

-Ha félig ember vagyok akkor miért nem eszel meg?

-Mert az unokám vagy és szeretlek.-válaszoltam döbbenten, hogy milyen hihetetlenül jól következtet már újszülötten.

-Én is szeretlek Aro.

-Honnan tudod a nevem?

-Hallottam amikor össze voltam zárva vele.-és a testvérére mutatott akinek a többiek gügyögtek és Ő pedig kedvesen kacagott és mosolygott mindenkire készségesen (amúgy már Jassper kezében volt akit szintén elkápráztatott az apróság).

-Ő a testvéred Jalice.-magyaráztam neki.

-Tudom. Mindent és mindenkit szeret, de azt a fiút akinek a kezében van azt egyszerűen imádja. Szerintem Jalice kissé idegesítő.

-Miért?

-Szerinted nem idegesítő ha valaki ilyen?

-El lehet viselni. Szerintem kedves.

-Nekem meddig is sikerült?-utalt az elviselés idő intervallumára.

-Négy hétig.

-Oké. Azt mondtad van három napunk. Este megtanulok beszélni, holnap olvasni és írni, holnap után pedig megtanítasz számolni. Rendben?

-Nem gyors egy kicsit a tempó?

-Nekem nem. Van erre szó?

-Zseni.

-Akkor én egy zseni vagyok te pedig Aro, az akit szeretek.-gondolta és szorosan megölelt és egy hatalmas puszit nyomott a nyakamra.

Az volt az érzésem, mintha Rosett hozzám tartozna és az a feltétel nélküli szeretet amit kapok tőle és az a zsenialitás ami benne rejlik kárpótol engem minden rosszért ami valaha az életben ért.

És a kis zsenim szavához híven este kerek mondatokban már beszélt, de a legelső mondata ez volt: 

Szeretlek Aro.